Aki valaha is nagy és eredményes művet alkotott, sohasem azért dolgozott, mert vonzotta a "jutalom", vagy félt a büntetéstől.

Az emberi haladás minden győzelme valamilyen belső erőnek köszönhető.

A világ halad előre, és az embereket is haladásra kell ösztönözni. De az igazi haladás új, rejtett dolgok felfedezését jelenti, sokkal kevésbé a már meglevők csiszolását vagy továbbfejlesztését.

A színvonalat hiúságból és az elvárások okán szeretem megugrani. De nem gondolom, hogy utána ezért taps járna. Inkább azt érzem, hogy ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam.

Egy jó élet: nemesedik, ne feledd! Egy rossz élet romlik, vacak marad. Nem akar "megszépülni", nem bontja ki magából, amit hozott. Igazán jó pillanatainkban érezzük, hogy szépülünk.

Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.

Az élőlények egy része azért tűnik el, mert valami jobb lép a helyükre. Ez a világszerte tapasztalható folyamat önmagában is bizonyítja a természetes kiválasztást.

Ha a világot egy fizikus (vagy egy isten) tervezné, akkor az először egyszerű lenne, azután fokozatosan bonyolódna, mígnem elérné a tökéletességet és ott megállna. Az élet azonban nem így működik.

Nem várhatunk úgy a holnap ígéretére, hogy közben nem érünk el haladást a már ma is rendelkezésünkre álló eszközökkel.

Amíg jobban félünk a változástól, mint a megszokott rossztól, addig minden marad a régiben.

Az önbecsülésünk határozza meg, mit gondolunk magunkról, annak alapján vetjük meg a lábunkat a világban, és alakítjuk a kapcsolatainkat. Ha leértékeljük magunkat, nemtelen helyzetekbe keveredhetünk. Persze senkinek sem tökéletes az önértékelése, sőt, ez szituációnként változhat. De dolgozni lehet rajta. Időről időre fel kell tennünk magunknak a kérdést: ki vagyok én, mit akarok az élettől? Sokszor azért sodródunk bele valamibe, ami egyébként távol áll tőlünk, mert nem figyelünk befelé, a valós igényeinkre. Hagyjuk, hogy mások kívülről irányítsanak minket, ha tetszik, az orrunknál fogva vezessenek.

Jobb megtudni, hogy ostoba voltam, mint vaknak maradni, és továbbra is ostobán viselkedni.

Megelevenedik sok régi emlék, elmosódott képek új színeket nyernek, régi szavak szólnak elő a csendből százszor és ezerszer. Ilyenkor az álmodozás szétnő, s az elmúlt idők fölé emelkedik, kijavít hibákat, miket a lelkiismeret eléje tesz, mint szabó elé a rosszul varrt ruhát. Csak ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni s másképpen, megnyugtatóbban rendezni rég elvégzett dolgokat, csak ilyenkor lehet színes csodává álmodni a múltat, s igaznak, szépnek hinni a jövőt.

Az emberek viselkedése gyakran három fázison megy át, miközben a jövő technológiájának hatásairól gondolkodnak: áhítattal és csodálattal képzelik el a régi problémák megoldására való képességét; aztán megijednek az új technológiák új, komoly veszélyeitől; végül pedig rájönnek, hogy az az egyetlen járható és felelősségteljes út, ha gondosan kijelölik a fejlődés olyan pályáját, amely megvalósítja a jótékony hatásokat és közben kordában tartja a veszélyeket.

Vannak olyan pillanatok, amik fenekestül felforgatják az ember életét, amik úgy megváltoztatják a szemszögét, hogy soha többé nem fogja úgy látni a dolgokat, mint előtte.