A nevelés szempontjából ma kevésbé érdekes a tudomány, mint az emberiség és a kultúra, melynek egyetemes hazája a nagyvilág.

Tudósnak olyan embert nevezünk, aki átérzi, hogy a kísérlet olyan lehetőséget kínál, ami az élet mélyenszántó igazságainak további megismeréséhez vezet, aki annak lenyűgöző titkairól képes egy fátyoldarabkát fellebbenteni, és énje legmélyén olyan szenvedélyes szeretet ébred a természet rejtett kincsei iránt, hogy képes önmagáról is megfeledkezni.

Az igazi tudós a laboratóriumában él, és nem vesz tudomást a külvilágról; sokszor bogaras, elhanyagolja külsejét, mert keveset törődik önmagával. Megvakul, mert fáradhatatlanul kutat a mikroszkópjával; aki önként fertőzi meg magát tuberkulózissal, kolerával, hogy megismerje a betegségek terjedésének tüneteit; a robbanásveszély tudatában készíti el azt a vegyületet, amelynek esetleg áldozatául esik. Ilyen a tudós szellem, akinek a természet feltárja titkait, és akit a feltaláló dicsfénye övez.

A tudományos eszközök olyanok, mint az ábécé. Értenünk kell a kezelésükhöz, hogy el tudjuk olvasni a természet titkait.

Egy szerző magasröptű gondolatait az ábécé betűiből formált szavakkal lehet könyv formájában megjeleníteni, a természet számtalan titkába pedig a kísérleti technika nyújt bepillantást.

A gyermek, ha túljutott az ábécéskönyvön, azt hiszi, hogy tud olvasni, hiszen kibetűzi az üzletek cégtábláit, az újságok címeit és minden szót, minden mondatot, ami a szeme elé kerül. Azt képzeli, ha elmenne egy könyvtárba, fel tudná fogni az ott sorakozó könyvek értelmét. De ha megpróbálná elolvasni őket, hamarosan rájönne, hogy a "mechanikus olvasás" semmit sem ér, otthagyná a könyvtárat, és visszamenne az iskolába.

A tanító leggyakrabban azért parancsol, mert ő az erős, és azért követel engedelmességet a gyermektől, mert az gyenge. Pedig a felnőttnek szerető és avatott vezetőként kellene mutatkoznia a gyermek előtt, aki végigsegíti őt a mennyei birodalomba vezető úton.

Mindenki felemelkedhet, aki jól kamatoztatja a tehetségét, és mindenki részesülhet jutalomban, akár számos, akár egyetlen árva képességgel van megáldva.

Aki valaha is nagy és eredményes művet alkotott, sohasem azért dolgozott, mert vonzotta a "jutalom", vagy félt a büntetéstől.

Az emberi haladás minden győzelme valamilyen belső erőnek köszönhető.

A világ halad előre, és az embereket is haladásra kell ösztönözni. De az igazi haladás új, rejtett dolgok felfedezését jelenti, sokkal kevésbé a már meglevők csiszolását vagy továbbfejlesztését.

Adódnak boldog pillanatok, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy békében élhessünk tovább. Egy beteljesült szerelem, egy gyermek fogantatása, egy könyv megjelenése, egy nagy felfedezés olyan illúziókba ringathat, hogy úgy érezzük, senki sem lehet boldogabb nálunk. Ha ebben a pillanatban egy komoly tekintély érdemrendet vagy díjat ajánlana fel, megfosztana bennünket az igazi jutalomtól.

A büntető törvénykönyv büntetéssel fenyeget, ha nem vagyunk becsületesek. De nem azért vagyunk becsületesek, mert félünk a törvénytől. Azért tartózkodunk a lopástól és gyilkolástól, mert tudjuk, hogy ezek gonosztettek. A büntetőjog csak megerősíti ezt a meggyőződésünket, életvitelünk pedig távol tart bennünket a bűntettek elkövetésétől.

Az állampolgárok döntő többsége becsületes akkor is, ha nem gondol a törvények szankcióira. Normális ember számára az az igazi büntetés, ha elveszti a saját erejébe és nagyságába vetett hitét.