A múltról való írás egy módja annak, hogy újraéljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.

Az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.

Ez a mennyország - egy hely mások emlékezetében, ahol legjobb énünk él tovább.

Talán éppen ez vagy te: az emlékeid.

Amíg a nosztalgia távol tartotta a holnapot, senki sem érzett szomorúságot.

Egy nagyon okos ember azt írta nekem, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ez megvigasztalt egy kissé, mert én mindig emlékezem...

A nagy idegfeszültség pillanataiban az agy valamilyen teljességgel érdektelen dologra összpontosít. Erre aztán sokkal később az elképzelhető legpontosabban emlékezik vissza, mintha annak a pillanatnak a feszültsége bevésődött volna a memóriába. Ez lehet valami lényegtelen apróság is, például egy tapéta mintája, mégsem lehet megfeledkezni róla.

Fuldokolok a tavaszban.
Fáj a szívem, hogy tavasz van.
Hát mégis föltámadt a rég volt?
Csöndesen rám szédül az égbolt.

Az emlékeket nem csupán a fejünkben, nem csak a testünkben és a bőrünkben, hanem a ruhásszekrény mélyén elrejtett/őrzött kartondobozokban is tartjuk.

Leginkább az a tragikus, hogy az ember azt hiszi, minden örök az életében. Aztán mikor vissza kell nézni, csodálkozunk, hogy a múlt elmúlt. Annyi osztályképet láttam, mindegyik színes, amikor készül, s mindegyik elfeketedik idővel. Emberek vannak rajta, ismerősök, barátok, emlékek, kicsit olyan, mint egy temető, emlékek temetője. Ha nem veszed elő, nem is létezik.

A múlt, az a család, az az avasodás, a keserűség, a halál - szánok minden olyan embert, akivel találkozom, és látom, hogy vonszolja magát, akár a csiga, a hátán cipelve a családját, a halottait, a szakításait, a csalódásait, míg össze nem omlik az emlékek súlya alatt. Ha védtelenül odakínálod magad a múltnak, az élők és a holtak legyilkolnak, csak erre várnak.

A jelenünk mindig nehéz és gondokkal terhes. Aztán, ahogy öregszünk, mégis rá kell jönnünk, hogy egyetlen kárpótlás a jövőnkért a múltunk.

Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz.

Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.

Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Csak nem vettük észre.