Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.

Az emberek néha éppúgy szeretnének kigyógyulni az emlékezésből, mint, teszem azt, a rákból. A nagy többség számára azonban ez pusztán beteges önmarcangolás. Mert hiába hiszik, hogy sikerülhet nekik. A tudatuk mélyrétegeiben ott lappang, amitől rettegnek. És bármikor rájuk törhet. Az emlékek, mint valami élősködő kórokozók, beették magukat az elméjükbe. A szerencsésebbek annak örvendhetnek, ha idővel megfakulnak fejükben az ijesztő képek. Ez egyfajta önvédelem is. Ám az emlékezet raktárából sosem lapátolhatják ki végleg és egészen a démonokat.

A jelenre korlátozott lét életképtelenné teszi az embert! Igenis szükségünk van a múlt tapasztalataira!

Az emlékezet elvesztése valahogy mégis egyfajta halált jelent.

Az emlékektől válik egy ember valóságossá, az emlékektől lesz a múltnak teste. Ha emlékezünk, nagy esélyünk van rá, hogy ne ismételjük meg a múlt bajhozó hibáit.

Elfelejteni semmit sem tudok, megbocsátani azonban mindent.

Azok, akik igazán számítanak, velünk maradnak, és életünk leghétköznapibb perceiben kísértenek bennünket.

Az emlékeink mi magunk vagyunk... aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.

Ha a testünk nem is tud, szellemiségünk még belevésheti mementóját a Maradandóság sziklájába, amit itt a Földön emlékezetnek hívnak...

Mindenkinek megvan a választási lehetősége, hogy átírja a saját múltját úgy, ahogyan emlékszik rá. Így az, aki elárult valakit, aki közel állt hozzá, megmenekülhet a bűntudat és a megbánás fájdalmától. Akit nagy veszteség ért, élete nagy terhe ellenére tovább tud élni. Elfelejthet bizonyos részleteket, másokat fontosabbnak tarthat, így az átélt nehézségek ellenére erőt meríthet a múltból.

Oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.

Nemrég voltam egy történésztalálkozón, ahol valaki azt mondta, hogy a visszaemlékezéseknek nincs tudományos értékük. Ezt csak részben tudom elfogadni. Ha másra nem, arra jók, hogy provokáljanak és további kutatásra ösztönözzenek bennünket.

Az embernek néha szüksége van térképre. Nem egy olyan hely térképére, ahol még sosem járt, vagy ahol gyakran megfordul, hanem olyan hely térképére van szüksége, ahova soha többet nem tud elmenni. Egy térképre, amely bizonyítja, hogy a hely mindig is létezett, és nem csak álom volt a múltja. Egy térképre, amely biztosíték rá, hogy a hely mindig ilyen marad, és amely megszabadítja a jövőt a reménytelenségtől.

Nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.

Nem könnyű elmesélni egy olyan esemény részleteit, melyre máig nem találni magyarázatot, bár azóta gondolatban ezerszer lejátszódott.