Fanatikus az, akit lehetetlen meggyőzni, de témát sem hajlandó váltani.

A szentek életének egyik legfőbb értelme, hogy a szentség egy napon elviselhetetlen erővel kezd sugározni lényükből, s ezért az emberek megfőzik vagy megsütik őket. Ez az erő, mely a szenteket arra kényszeríti, hogy elhagyják otthonukat, s ellenálljanak az embereknek, leküzdhetetlen. Nagyon ritkán esik meg, hogy egy szentet karosszékben ábrázolnak, amint kilencven évesen, a pátriárkák korában, ősz hajzattal, nyájasan üldögél dédunokái körében, és képes újságot olvas. A szent mindig harcol.

Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.

Előfordul, hogy ha valaki szomorú, zokon veszi, ha az okát firtatják; néha kéretlenül is megadják a választ, s végül órák hosszat sorolják az okokat.

Soha nem ismerhetünk valaki mást annyira, mint amennyire szeretjük elhitetni magunkkal.

Az ember természetéből adódóan mindig a jó oldalát akarja megosztani másokkal - mert azt akarjuk, hogy szeressenek, elfogadjanak minket.

Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: "Szép napunk van", vagy "Maga nagyon magas" vagy "Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?". A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. E szerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. E szerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni. Később elvetette ezt az elméletet is a benne rejlő rosszindulatú cinizmus miatt, és úgy döntött, hogy alapvetően kedveli az emberi lényeket.

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket - ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka - ez a két dolog kormányoz bennünket.

A nagy embereket mindig félreértik.

Minden ember ostoba. Mindenki tele van félelemmel és bizonytalansággal, és ez elgyengít. A többiek mindig erősebbnek, magabiztosabbnak tűnnek. Ez a legrosszabb hazugság, mert önmagunknak hazudunk.

A kívánatos dolog közelsége mértéktelenségre csábítja az embert. Az az út veszéllyel terhes.

A jólét fedi fel leginkább a vétket, a balsors fedi fel leginkább az erényt.

A gyűlölet a legjobb megfigyelő.

Az ember sose volt jó, ma sem jó, sose lesz jó.

Aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyalóhoz.