Mai ifjúságunk csak azért vézna, csak azért ideges és koravén, mert még mindig nem él egészséges életet. És azért nem él egészséges életet, mert azt hiszi, hogy fonnyadt tüdejének, meggörnyedt vállának üdítő a benzinfüsttől, portól sűrű levegőjű vasárnapi korzó.

Bizonyos értelemben a betegségek addig nem is léteznek, amíg nem veszünk róluk tudomást - azzal, hogy felismerjük, elnevezzük őket, és fellépünk ellenük.

A D-vitamin-hiányos gyíkok ösztönösen törekednek az UV-B-sugárzás felé, ugyanúgy, ahogyan szomjúság esetén vizet keresnénk. Az embernek ugyanakkor megvan az a rendkívüli képessége - hála magasan fejlett agyunknak, amelynek segítségével kedvünkre elemezhetjük a dolgokat és ítélkezhetünk róluk, függetlenül attól, hogy ez az ítélet helyesnek vagy helytelennek bizonyul-e -, hogy bármire rá-, illetve bármiről lebeszélje magát, beleértve azokat a dolgokat is, amelyek egészségesek vagy egészségtelenek lehetnek. Néha azonban jobban járunk, ha a gyíkokhoz hasonlóan viselkedünk.

Mindenhol vannak rákkeltő dolgok, még az életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen anyagokban is. Csak mert valami természetes, az nem jelenti azt, hogy korlátlan mennyiségben fogyaszthatjuk vagy használhatjuk fel, és nem kell káros egészségügyi hatásoktól tartanunk.

Az emberi szervezet mindig annyit visel el, amennyit muszáj.

Valamennyien, ha megbetegszünk, és a betegség nem múlik el, dühösek leszünk. Önmagunkra, valaki másra, vagy az egész világra. Hibáztatjuk a sorsot, miért pont velünk történik ilyesmi. Különösen, miután úgy érezzük mindent megtettünk azért, hogy ne így legyen. De valóban mindent megtettünk? Ez nagyon fontos kérdés.

Ha te magad nem vagy hajlandó összeszedni magadat, semmilyen gyógyszer nem segít rajtad.

A gyógyulás mindig azon múlik leginkább, mennyire elszánt a beteg.

A test hanyatlása lassanként kúszik előre, ahogy a növekvő inda. Egyik napról a másikra a változások észlelhetetlenek. Alkalmazkodunk hozzájuk. Azután történik valami, amiből megértjük, hogy a dolgok megváltoztak.

Ahogy az emberek képességei gyengülnek, akár a kor, akár betegség hatására, életük jobbá tétele érdekében gyakran félre kell tennünk tisztán orvosi jellegű irányelveinket - ellenállva a késztetésnek, hogy mindent megpróbáljunk megjavítani és irányításunk alá vonni.

A hagyományos gyógyászat célja, hogy meghosszabbítsa az életet. Feláldozzuk az élet minőségét most - műtétekkel, kemoterápiával, intenzív kezeléssel -, hogy később esetleg nyerjünk némi időt. A hospice-ban részt vevő orvosok, ápolók, lelkészek és szociális munkások pedig abban segítik a halálos betegségben szenvedőket, hogy a lehető legteljesebb életet élhessék most rögtön.

Az orvos a szakértő, a beteg pedig a fogyasztó. Az orvos dolga, hogy naprakész tudással ás képzettséggel rendelkezzen. A betegé, hogy szolgáltassa a döntéseket.

Az idősekkel és betegekkel való bánásmódunk legkegyetlenebb hibája az, ha nem vesszük észre, hogy mást is fontosnak tartanak a puszta életben maradáson és biztonságon kívül; hogy az életünk alakításának lehetősége nélkülözhetetlen feltétele az értelmes életnek.

A betegségek veszélyes előrehaladásának visszafordítását és legyőzését háborúként fogjuk fel. Mint minden háborúban, ebben is fontos mozgósítani az összes hírszerzési eszközt és fegyvert, amit csak lehet, és mindennel rá kell támadni az ellenségre, amink csak van.

A betegséggel szembe lehet szállani, de a halállal nem, mert a halál erősebb mindennél.