Még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt talán még a legbiztonságosabb.

Egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem tudhatja, mit tartogat számára esetleg akár már a következő óra is.

Az az ember, aki képtelen (ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet képes, hogy egy célnak éljen. Már nem tud - mint a normális létben - a jövő érdekében létezni.

A szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.

Az ember általában csak úgy 5-10 év múlva tudja meg, mi mire jó az életében.

Az emberi szenvedés olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret, amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket.

A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor - mint aligha valami más az emberi létben - alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten.

A szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni.

Egy névtelen megjelentetés értéke annyival csökken, mint amennyivel a bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét.

Ha az életnek magának van értelme, akkor a szenvedésnek szintén kell, hogy legyen.

Ne akarj sikeres lenni - minél inkább célul tűzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkeznie, mikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.

Hinni csak akkor tudunk, ha valami vagy valaki hihető, méltó hitemre, mint ahogy csak olyat tudok szeretni, aki szeretetre méltó. Egyszóval a reménynek, a hitnek és szeretetnek mindenkor megalapozottnak kell lennie, ebben a tekintetben hasonlatosak a szerencséhez, melynek megalapozottnak kell lennie, mielőtt ránk köszönt; ha viszont van okunk szerencsésnek lenni, akkor a szerencse magától ránk talál, s minél kevésbé erőltetjük, annál biztosabban ránk mosolyog.

Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.

Néha éppen egy rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán.

Az ember mindenfelé szembekerül a sorsával az elé a döntés elé állítva, hogy puszta szenvedő állapotából belső teljesítményt alakítson ki.