Ha bezárjuk magunk körül a falat, a külső információkat nem engedjük be többé, elindul a lélek kóros sejtburjánzása.

A szerelem olyan, mint a hajnali mezők tündérvilágot idéző ködpárái, melyek közeledtünkre egyre inkább eltűnnek szemeink elől. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót.

A szerelem nem a birtoklás, hanem az élvezet gyönyöre. Érezhetjük a szerelmet úgy is, hogy nem szeretnek viszont bennünket, hiszen ezt az érzést sokkal inkább az adás, mintsem az elfogadás teszi széppé.

A remény smúzol nekünk. Az igazság nem is tud rólunk. Csak van, rendíthetetlenül, mint egy katedrális.

A pódiumművész öröme és mámora a zene, mint ahogyan színészé a kigyúló lámpasor, a jelmez és a jellem, amelyet magára ölt, a zsúfolt nézőtér rámeredő tömege, s az előadás végén felcsattanó vastaps. Mert a közönség és a vastaps extázisa szenvedélybetegség: igazi művész soha nem gyógyul ki belőle, ám nélküle megtébolyul és elpusztul.

Nem alakíthatom személyiségemet úgy, mint az olvadt viaszt, csak akkor, ha véletlenül és kivételesen viaszembernek születek, ám ez esetben nem csak kiváltságom, hanem végzetem is lenne a viaszjelleg. S miért szorulnék mentegetőzésre, ha márvány lennék, s csak a vésőnek engedelmeskednék?

Életünket, e törékeny és fenyegetett épületet önmagunknak kell hordoznunk, megváltásunk titka saját lelkünkben van, és önmegvalósításunkkal nem várhatunk holnapig, mert már a tegnapi nap is késő volt.

Kevés dolog sejteti meg annyira velünk a végtelenség érzetét, mint az emberi butaság.

Bölcsebb lettem, s leszoktam arról, hogy az ostobák szavait értelmezzem, megfejtsem, vagy éppen felháborodjak ezeken. Régen száműztem volna az ostobákat, ma már inkább kikerülöm őket.

A művész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége.