Az a baj nálunk, hogy ha meghal valaki, annak többnyire meghal az emléke is. Szépen hangzik, hogy a műveiben él tovább, ám a legenda mögül - valamilyen hülye tapintatból - rendre kifestik az arcvonásait, az ebéd utáni böfögéseit.

A jó néha nagyon rossz tud lenni, és vice versa.

Ha nem tudunk átlépni az árnyékunkon, csatát nyerhetünk néhányat, de a háborút elveszítjük.

A történések többnyire öntörvényű pályán haladnak, a tárgyak eredetüktől fogva gonoszak és kiismerhetetlenek, életünk pedig egymáson felülkerekedni akaró erőterek vonzásában-taszításában formálódik.

Az ember a ma ismert egyetlen lény, amely számára a létezés nem pusztán történés, hanem KALAND.

Az előrehaladott életkor önmagában egyáltalán nem jelent törvényszerűen mindenkinél bölcsességet. Mindannyian találkoztunk már rendkívül konok, önfejű és ostoba öregemberekkel. És többnyire éppen ők azok, akik az életkorukra hivatkozva követelőznek.

Az emberek sokasága előre borítékolja időskori boldogtalanságát és kiszolgáltatottságát. Nehéz bevallania magának, hogy mások jóindulatára, együttérzésére fog szorulni. Azt gondolom, ezzel a "szorult" helyzettel jobb mielőbb megbarátkozni, hogy ne vert helyzetben kelljen lenyelni a keserű pirulát.

Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből, aki pont úgy néz ki, mint az anyám.

Az úgynevezett öreges dolgokról egyébként rendre kiderül, hogy valaminek a túlkompenzálásai. Érdemes megfigyelni: aki aktív korában nem sajnálta magára költeni a pénzét, idős emberként elkezd kuporgatni. Olcsó vackokat vásárol egy lepukkant diszkontban, mondván, azért spórol, mert nem biztos, hogy az anyagi javaikat "elherdáló" utódai tudnak majd gondoskodni róla a végnapjaiban. Hirtelen váltással gondos szülő szeretne lenni - miközben tudván tudja, hogy ez a hajó már elment.

Az íróság legnagyobb átka, hogy hozzászokik az ember a mindenhatósághoz.

A non-fictiont csupán két veszély fenyegeti: az idő és a nyomdahibák. Gondoljunk csak bele: az irodalom soha nem fog ilyen nehézségeket előidézni.

Aki egy bizonyos színvonalú irodalmon nőtt fel, annak dühítő, ha hivatásos könyvkiadó által gondozott kiadványban olyan mondatokat olvas, amelyek egyszerűen nyelvtudásbeli hiányosságokat mutatnak. Persze mindent szabad, csak nem irodalomként kellene árulni. Előállíthat mindenki olyan szövegeket, amilyeneket akar, csak ne írja elé, hogy regény.

Sajnos, sokszor egyesek büszkébbek egy birtokukban lévő különleges ékszerre vagy festményre, mint saját szüleikre vagy éppen gyermekükre. Holott ezek a személyek belőlünk építkeznek, a mi hozzáállásunkat, viselkedésünket tükrözik. Ha nem becsüljük őket, magunkat értékeljük le.