Anyám olyan, mint Mao, a nagy kormányos. Mindenen rajta tartja a szemét a birodalmában, de állandóan retteg, hogy ha egyszer félrenéz, rögtön összeomlik minden. Nem mer kimozdulni az alattvalói közül, csakis saját magában bízik.

Néha úgy érzem, hogy démonná nőtt bennem az anyám, Laplace démonjává, amely minden pillanatban kész beavatkozni az események menetébe. Démon vagy fantom, akinek hatalma van felettem.

Ne adjunk senkinek alkalmat, hogy beleszóljon az életünkbe. Mert ha beleszólnak, mindent el fognak rontani.

Modern színpadra illő pszichés képlet: éppen annak panaszkodni, aki ellen jóvátehetetlen bűnt követtem el.

Gyáva krapekot verni, aki nem mer visszaütni, ebben nincs fantázia. Ilyen alakkal ne piszkítsd be a kezed, hagyd sorsára, elrohad önállóan is.

Hazugság mélyhűtve mindenütt, nekem mindig ezek a megrohadt kapcsolatok jutottak eszembe a szóról, hogy házasság, és libabőrös lettem, mintha villa csikorgott volna a tányéron, hogy csak ez a lepra kerüljön el engem életfogytiglan, a házasság, mert nincs undorítóbb, mint amikor két különnemű ember, már nem tud becsavarodni egymástól, mégis össze vannak drótozva, mert házasságlevelük van, közös lakásuk van, közös szerzeményeik vannak. Az én életemben ilyen kényszerhelyzet ne legyen, sohase legyen!

Látókört akartam adni neki, lehetőséget, hogy megismerjen mindent, aminek a megismerése tőlem függ. Nem gondoltam végig pontosan, inkább csak ösztönösen éreztem, hogy ez is hozomány, ez is útravaló az életre.

Az idők változnak, és mi is megváltozunk bennük, mint már a régi rómaiak megállapították. Ugyanezen forrás szerint a változatosság gyönyörködtet.

Aki egy idegbajos országban valami jót akar, az abba bele szokott halni.

A belső világosságot nem gyufával gyújtják.

A hűséget nem jegyzik az értéktőzsdéken.

A világ dolgait nem a szegény emberek intézik.

Az emberek olyanok, hogy egyik se akar kevesebb lenni a másiknál, ami az egyiknek van, rögtön kell a másiknak is.

A világon mindenkink joga van két nagy hazugsághoz. Az egyik jogos hazugság, hogy másnak mutassák magukat a környezetük, vagy az egész világ előtt, mint amilyenek valójában. A másik jogos hazugság, hogy másnak lássák önmagukat, mint amilyenek valójában. 

Egyik pillanatban úgy örülök neked, hogy valósággal fáj, a másik pillanatban meg jajgatnom kellene a félelemtől, hogy hátha még ez a pillanat se igaz, és a holnap még ennyire se lesz igaz... Ha bezárhatnálak egy nagy hegy tetején egy toronyba, hogy senki se jusson hozzád, csak én legyek neked a világ... de talán még akkor is félnék.