Én azért kezdtem és azóta is azért írok naplót, mert olyan egyedül vagyok, mint egy írógép a tenger fenekén. Akkor is egyedül, ha vannak körülöttem. Mindegy, hogy többen vannak-e, vagy csak egyvalaki van. A létszám nem változtat a szürke tényen, hogy én senkinek sem vagyok érdekes.

Félénk, azt írtam róla. Nem málé, hanem gyengéden félénk, valahogy így írtam. Úgy félénk, mint amikor egy srác totál szerelmes. Mintha azt hinné, hogy törékeny a lány, tehát csak babusgatni szabad. Pontosan ez az igazság: szerelmes.

Öröklött babonás ösztön diktálta neki, hogy nem szabad semmi megtörténhetőre gondolni, mert hátha éppen a fantáziánk ad eszközt a sors kezébe, okoz bajt annak, akit féltünk.

Az viseli a legsúlyosabb terhet, aki a legtöbbet tudja. Mert az övé a felelősség.

Ha az ember mindig méricskélne, hogy kinek érdemes segíteni, tán soha senki nem segítene senkin.

Tudom, hogy moslék a világ, de ne loccsantsák minden nap többször a tányéromba. Önállóan is el tudom látni magam rossz közérzettel.

Az emberek azért mondanak annyi bölcset, nehogy valaki észrevegye, milyen kevés bölcset cselekszenek.

Ha valaki meg tudja állapítani egy tojásról, hogy záp, attól még nem szabad elvárni tőle, hogy tojni is tudjon.

Kutyaszorítóban sok minden megfordul az ember fejében, és hogy a szándékok közül melyik lesz az erősebb, az tucatnyi faktortól függhet.

Feneketlen kádba nem hordok vizet.

Minél szervezettebbé válik a társadalom, annál inkább szétesik atomjaira - mondja egy huszadik századi bölcs. A legtökéletesebb gépezetben is tökéletlen az, ami természetellenes.

Nem az-e a célunk szakadatlanul, hogy híveket szerezzünk, akár eszméknek, amelyekben hiszünk, akár egyszerűen önmagunknak, hogy feloldjuk a magányosságot, amely időről időre elviselhetetlenül nehezedik ránk?

Ma, amikor a tudósok olyan pontos műszerekkel dolgoznak, amelyek a milliméter milliomodrészével mérhető tárgyakat is láthatóvá tesznek, megengedhetjük-e magunknak, hogy a mindennapi életben, amikor magunkhoz hasonlóan bonyolult emberekkel állunk folytonos kapcsolatban, felületesek maradjunk embertársainkkal szemben?

Az élet nem megy el nyomtalanul felettünk. Belefáradunk, elmeszesedünk, hajlamosakká válunk arra, hogy felületesen ítélkezzünk, ahelyett, hogy a dolgok mélyére hatolnánk.

Van-e elpusztíthatatlanabb a világon, mint a félelem? Benne lapul anyagban és jelenségekben, állapotokban és eseményekben, s csak a tényezők megfelelő együtthatására van szükség, hogy előbukkanjon, és ahogy a hideg ködök, bevegye magát a ruhák alá, a csontokba, az idegekig.