A logika sosem szabhat határt az álmoknak.

Az álláspontunk megváltoztatása nem gyávaság, hanem a legnagyobb bátorság.

A dolgok jóval mélyebbek annál, mint amit megtapasztalunk.

A mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben.

A boldogsághoz semmi más nem kell, csak folyton megrakott tűzhely, ahol közös ételünk rotyog.

Légy a végletekig önmagad - ez elsőre csodásan hangzik, de azzal jár, hogy feladod a drámákat, az ultimátumokat, a hamis könnyeket.

Ez az egész "rend" és "kosz" dolog totális illúzió. Egyrészt, miért ne lehetne pár szem dió vagy kiszóródott bors a konyhakövön, ha egyszer néhány órán belül amúgy is elkezdek főzni ugyanúgy, ugyanott. Másrészt, mi különböztet meg egy "kosz" nevű szemcsét, mondjuk, egy "mosópor" nevű szemcsétől? Miért kellene már klórral meg savval vakarászni az otthonunkat, élére vasalnunk a nadrágjainkat, egyforma csészéket beszereznünk, összehangolnunk a bútorokat borító kárpit árnyalatát? Legfontosabb ellenérvem a mániákus rendrakás és tisztogatás ellen az, hogy mindenféle "rend-szer" szeparációt eredményez. Amikor elhatározzuk, hogy többé nem eszünk a kanapén, elválasztjuk egymástól az embereket, és "az evőknek" a konyhába kell menniük.

A csótány valójában teljesen olyan, mint a pillangó... csak rosszabb a PR-ja.

A párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és mindennap díszbe kell öltöztetnem a szívemet, mielőtt ismét a kezébe adnám.

Ha szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkölcstelen. Az én olvasatomban sokkal "erkölcstelenebb" úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat - legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak - nem adjuk át másoknak, abbeli félelmünkben, hogy megbélyegez minket a társadalom.

A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, s emberi kvalitásunkat az határozza meg, hogy mennyi felelősséget vállalunk egy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb univerzum létrehozásában.

Nincs a világon ingyenebéd, és néha azonnal, néha utólag, néha pedig csak a következő életünkben, de mindenért fizetnünk kell.

A babák csörgővel játszanak, a gyerekek babával és autókkal, a tinik egymással, a huszonévesek az idegrendszerükkel... a játéknak soha nincs vége.

Amit mi itt, ezen a csöpp kis bolygón valóságnak nevezünk, nem más, mint egy közös megegyezésen alapuló hagyományőrzés, ami időközben nevetséges törvényeket alkotott, és ellehetetlenítette az életet azok számára, akik egyáltalán nem is akartak részt venni ebben a hülyeségben.

Írjunk, fessünk, főzzünk, teremtsünk, szolgáljunk, szerelmeskedjünk, dolgozzunk kőkeményen mindannyiunkért, és soha, de soha ne térjünk le erről az ösvényről. Botladozni lehet rajta, nagyokat esni is, de hé... senki sem játszana Super Marióval, ha egy sík pusztán haladna előre anélkül, hogy tekikatonák és sárkányok, szakadékok és buckák akadályoznák.