A nem kell mindig jól járni filozófiája nálunk olyannyira kódolva van családilag, hogy a mindiget bátran kicserélhetjük sohára. Ha valami könnyen jött, gyorsan és sikeresen, halálba szorongtam magam azon, hogy mi lesz az ára. Nem kellett gyakran, mert a dolgok többnyire nem jöttek gyorsan, sikeresen és könnyen. Ez a családi attitűd arra mindenképpen jó, hogy általa elfogadóbbak, kicsit türelmesebbek legyünk egymás iránt.

A családi fotók értékét a legritkább esetben adja a művészi kivitel.

Ha nem hazudunk egymásnak, talán megkönnyítjük az életünket, vélhetően éppen annyival, amennyivel megnehezítjük. Hosszú távon mégis ez tűnik épelméjű befektetésnek.

Amikor a felnőttek azt szeretik hinni, hogy a gyerekeknek mindig mindent pontosan meg kell magyarázni, mert csak akkor fogják megérteni az őket körülvevő embereket, eseményeket és összefüggéseket, olyankor rendre elfelejtik, hogy a gyerekek a hiányzó ismereteik hézagjait csak a saját tudásukkal képesek betömködni.

Csak az ismeret, a tudás, a megismerés, a tapasztalat segíti át az embereket a rendellenesség okozta első ijesztő traumán, és mindegy, hogy ki és miben szabálytalan. Gyerek, felnőtt, fogyatékos, cigány, zsidó vagy meleg. Nemritkán egyszerre több is, röviden: halmozott. Ha bárki veszi magának a fáradságot a találkozásra, megismerheti a másikat, és megtapasztalhatja, hogy nincs oka a félelemre.

Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.

Az orvosi műszerek fejlettségének és az uniós előírásoknak hála ma már a huszonnegyedik hét után világra törő kis koraszülötteket minden körülmények között az élethez kell segítenie a kórház speciális osztályának. Mivel a csövek, a gépek, a technikák, a műszerezettség megvan, és a tudomány mindig is meg fogja tenni azt, amire képes, az élthez való első esély az esetek többségében megadatik. Az eredményt hazaviheti a család, és aztán együtt hullhatnak alá a szociális háló lazára szőtt hézagjain. Hiszen a koraszülött kisgyerekek sokszor idegrendszeri és mozgássérültek. Néha még vakok is.

Rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.

Mindent elkövetnek a nevelők, hogy a gondjaikra bízott gyerekeknek ne a televíziós szappanoperák szereplői jelentsék a családtagokat, de a lehetőségeik végesek, a gyerekek igényei pedig csak azért nem végtelenek, mert megtanulják fegyelmezni a vágyaikat és az álmaikat is.

Nem lehet a gyerekünk helyett becsvágyónak lennünk. Persze lehet, de kegyetlenül fogunk csalódni az eredmény láttán. Az önkifejezés művészete nem az, hogy halálba kerámiáztatjuk vagy muzsikáltatjuk a vak gyerekünket, aztán elájulunk bármitől, amit előállít.

Nem mintha a látó, többségi társadalom tolerálná a saját átlagos tagjait, ám a kisebbségtől, a fogyatékosoktól ezerszer többet vár el az elfogadáshoz, mint saját magától. A kivételessé válás pokoli útját viszont nem könnyíti meg számukra. Az átlagos képességűeknek meg azt üzeni, hogy itt vagyunk mi, látón, mozogva, hallva, beszélve és középszerűen, és nekünk sincs munkánk! Mit is akarnátok akkor ti, akik zűrösek vagytok, és eleve el kell tartanunk titeket. Csak utánunk!

A beszélőszoftver és a számítógép van akkora jelentőségű a vakok életében, mint a tűz megjelenése az emberiség történetében.

Egyszerűen nem tudok elképzelni olyan gyereket, akinek jót tesz a szigor, a fegyelem, az önmagáért való rend, a követelményektől és a megfelelési kényszertől összeszűkült gyomor.

Nehezen értettem meg, és talán ma sem értem, csak elfogadom, hogy ez a látásdolog, a látvány maga mégsem annyira fontos a vakoknak, mint nekünk. Mert mi van akkor, ha fontos? Nem érdemes egy életet az állandó csalódásra és vesztésre pazarolni.

Már nem vagyok formálható, és legfőképp nem bírom már a rengeteg harcot, amelyet sok-sok emberrel kell megvívni egy ügyért - amelyben ráadásul eleve nem hiszek.