Amikor útvesztővé változik az addig biztonsággal járt terep, a kezdeti félelmek nyomában új útszakaszok és kijáratok kezdik el kínálni magukat. Olyanok, amelyek addig teljesen érdektelenek voltak.

Az anyai feladat az, hogy levegyem rólad a felelősséget. Csinálhass hülyeségeket, lehess hibás, okozhass kárt, megoldom. Hiszen te vagy a gyerek. Az én gyerekem maradsz, nekem meg kell védenem téged, minden körülmények között.

Az ember nem kér folyton segítséget, hanem megold mindent egyedül, fegyelmezetten, legfeljebb utólag, siker esetén sokat beszél róla, és hajlong a képzeletbeli színpadán, tomboló sikert remélve.

Nagy úr a szakértelem, néha nem árt fejet hajtani előtte.

Annak, hogy valaki ilyen rendellenességgel világra jöjjön, legföljebb akkora a valószínűsége, mint a lottó ötösnek. Ha megnyertük volna, vajon nagy hangon kérnénk-e ki magunknak, hogy mért pont mi, mért pont most, és mért nem valaki más, valahol másutt?

Nem tapasztaltam meg a világot elrendező isteni mérlegelést, amelyik ha az egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Azt láttam, hogy ha elvett, akkor az jól el lett véve.

Ha nem is beszélgettünk az életünket érintő legfontosabb dolgokról, de legalább röhögni tudtunk együtt. Nem kevés ez egy házassághoz, de biztosan tudhatóan nem elég.

Bárhová indulunk, az út vége ugyanaz lesz. Csodák pedig nincsenek.

Mindenkinek mindig az a legnagyobb teher, amit éppen cipelnie kell, és biztosan nem járna jól, ha hirtelen elcserélhetné valami másra. A sajátjával már összeszokott, ismeri, tudja, hol esik fogás rajta, hol áll a lehető legjobban kézre.

Az áldozathozatal hálás szerep, kitölti az ember mindennapjait, értelmet adhat akár egy egész életnek is. Ha úgy döntök, hogy szegény, magatehetetlen, vak gyermekem életének megkönnyítését tűzöm ki célul, akkor két embert biztosan boldogtalanná teszek. Magamat, mert lemondok a saját életemről, és Tomit, mert nem hagyom, hogy élhesse az övét.

Az ép gyerekek nyilván a tökéletes formák biztonságában élnek. A világ éppen olyan, mint ők, és számukra ezt tükrözi vissza minden. Az ő anyukájuk a legszebb, az apukájuk a legerősebb. Ha meg nem, akkor sem tűnik fel, mivel az imprinting, a követési reflex megoldja nekik, hogy ne legyenek kétségeik. Aki olyan, mint ők, az jó, aki meg másmilyen, az rossz. Legalábbis gyanús.

A gyerekek egyáltalán nem nagy elfogadók, hanem pokoli előítéletesek, és icipici világképük foglyai.

Az óvodában már mindenféle pedagógiai megfontolások és szigorok szabják méretre az óvó nénik szeretetét, ami nevelési szabásminta mentén és a gyerek méretre igazítása szerint adagolódik, centiről centire. Megérkezik a pedagógia, ami letiltja az ölelést, a simogatást, a puszit. A bölcsődében még nem foglalkozik ezzel senki.

Nem szabad mindent megpróbálni, nem szabad annyira akarni. Mert minden jóakarat képes a visszájára fordulni. Hagyni kell valamit a természetnek is.

A természet nem hagyja magát, és végleg elrontja azt, amit eleve hibásan készített. Csinálhat mindenki, amit csak akar.