A nő számára, ha igazi nő, egyetlenegy igazi haza van: az a terület, melyet a férfi, akihez tartozik, elfoglal a világban. A férfi számára van a másik haza, a nagy, az örök, a személytelen, a tragikus, zászlókkal és országhatárral.

Aki cselekszik, hangosan és sokat, mindig gyanús, hogy nincs szívében igazi szenvedély.

Egy nőnek mindenekelőtt és mindig és örökké gyöngédségre van szüksége.

Vannak nők, akik állandóan szolgálnak: egy férfit, egy családot, egy zárdát, egy gyermeket szolgálnak. Ezek a nők csendesek. Mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen, amit "valakinek el kell végezni", ők végzik. Munkájuk zajtalan. Nem alakítanak egyesületeket: pelenkát mosnak, vagy a szárítókamrában, forró levegőben vasalnak, augusztusban, amikor a bőr kipállik, a gyümölcs aszalt lesz a fákon, a kutyák az ágy alá bújnak.

Az emberben van valamilyen isteni
anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni.

A szent, ellentétben a költővel, nem születik, hanem lesz. Ritkán esik meg, hogy valaki szentnek születik. Az igazi szentek bűnben fogantatnak, bűnben születnek és élnek, s csak nagy erőfeszítések árán lesznek szentek.

Nem értették, mi az, ami az élet zavarában egymáshoz hajtotta őket, s még sokkal kevésbé értették, miért kellett végül szakítani, miért is éltek tovább, magányosan, új szeretők társaságában is magányosan, többmilliárd ember és a végtelen idő áramlásában is magányosan - miért kellett szakítani?

Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.

Nem lehet bízni senkiben. A világ telve van ismeretlen, útvesztő ösvényekkel, ha elindulsz az egyiken, sohasem tudhatod, hová érkezel meg. A világ meglepődések sorozata, minden reád vár, Afrikában leopárdok ólálkodnak reád a cserjék mögül, s a villamos itt egy kanyarodónál minden pillanatban elüthet. Vagy egy autó. Vagy egy ember éjszaka, ha viszed magadat haza. Egyre mentened kell magadat. Mert egyre támadnak. Én nem félek az élettől.

Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.

Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak szándékaiért felelős... A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. Az ember ott áll és nézi, amint cselekszik.

Meglep, mert egy emberből kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erőtlen, mennyire csak gyűlölet és irigység az ereje? Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipőd bepiszkolod vérrel és gennyel.

A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.

Ha nem érkezik valaki a megbeszélt időben a találkozóra - legyen az nő vagy férfi, barát vagy idegen -, tizenöt percet várhatsz. Aztán menj el. S ha nem tudja magát jogos ürüggyel menteni, ne keresd többé az ilyen ember társaságát. Haragot vagy sértődést ne őrizz szívedben, mert ez méltatlan az emberhez.