Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Azt tartom, mely kacag, nem is valódi,

Legédesebb percünkbe is vegyűl

Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,

Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág,

S így hervatag.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél - hősödet meguntad;
S üres szived most új lakóra vár.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,

Bolond.

A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma.

Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.

A tett halála az okoskodás.

Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát...

Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.