A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.

Elintéztem magamban, hogy életem múlását ellenállhatatlan vonzóerőként érzékeljem, amely esetleg akaratom ellenére is állandóan arra kényszerít, hogy új meg új lépést tegyek előre.

Mindig szívesebben vádoltam önmagamat, mint a világegyetemet; nem kedélyességből, hanem azért, hogy csak önmagamnak köszönhessem, ami vagyok.

A puszta szándék még nem tesz hőssé senkit; a bátorság és a tehetség sem elegendő hozzá, még szörnyek és sárkányok is kellenek.

Meggyőződéses materialista létemre eposzi idealizmusomnak az a szerepe, hogy mindhalálig kárpótoljon olyan sérelmekért, amelyeket nem szenvedtem el, olyan szégyenért, amelyet nem éreztem.

A jól megírt könyv soha nem árthat.

Szükségem volt Istenre, megadták, be is fogadtam, anélkül, hogy tudtam volna: őt kerestem. S mivel nem vert gyökeret a szívemben, egy darabig tengődött bennem, majd elhalt.

Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.

Elhagyatottságomra nem gondolok soha; egyfelől nincs szavam megnevezésére, másfelől észre sem veszem: hiszen szakadatlan gondoskodnak rólam; a magány az életem szövete, minden gondolatom alapja, örömeim anyaga.

Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.

Tiszteltem tanítómat két okból is: jót akart nekem, és rossz szagú volt a lehelete. Igen, a nagyok legyenek csúnyák, ráncosak, kellemetlenek; ha megöleltek, szinte jól esett, hogy enyhe viszolygást kell leküzdenem: ez bizonyította, hogy nem is olyan könnyű jónak lenni.

Egyazon ihlet alakította ki Isten műveit s a nagy emberi alkotásokat; ugyanaz a szivárvány szikrázott a vízesés habjain, bujkált Flaubert sorai között s villant meg Rembrandt fény árnyékain: a Szellem.

Szememen keresztül mérgezett szavakat szívtam magamba, sokkal dúsabbakat, mint amilyeneket tudtam; s valami különös hatalom a szavak erejével újrateremtette bennem olyan őrültek történetét, akikhez semmi közöm nem volt, a marcangoló szomorúságot, egy egész élet lassú pusztulását: hátha megfertőznek a szavak, s halálos lesz a mérgezés? Szívtam magamba a szót, engem szívott magába a kép, s végeredményben csak az mentett meg, hogy a két egyidejű veszedelem kölcsönösen semlegesítette egymást.

A könyvek voltak az én madaraim és madárfészkeim, háziállataim és istállóim és rétjeim; a könyvtár az egész világ tükörképe volt; s a tükörképben megvolt az eredeti minden mélysége, változatossága, váratlansága.

Szabadjára engedtek a könyvtárban, s én elindultam az emberi bölcsesség ostromára.