Mindig jobban szerettem a rossz könyveket, mint a jókat, valahogyan őszintébbeknek, természetesebbeknek ítéltem őket. A jó könyv rendesen nagyon is szándékos valami; mindenféle ravaszkodásnak, művészkedésnek a szülötte, hogy úgy mondjam, a jó könyv olyan rossz könyv, amelynek sikerült sikerülnie. A rossz könyv nem akar semmit, még rossz se akar lenni: van benne valami üde naivság, bájos átlátszóság, amiben gyönyörködni lehet vagy legalábbis mulatni rajta.

Nem vette még észre, mennyivel jobban szeretik a férfiak a buta nőket, mint a nagyszerűeket? A buta nővel nincs probléma, nincs lelki vívódás. Butaságból hű, butaságból csal meg, butaságból jó, butaságból kegyetlen, akármit csinál, butaságból teszi. Még el sem követte a hibát, és már megvan rá a diadalmas mentsége: az, hogy buta. Eleve föloldjuk összes bűnei alól.

Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja.

A könyv mindenkinek ugyanazt mondja, de nem mindenki tudja olvasni. Én is a könyvet vádoltam, ahelyett, hogy magamban kerestem volna a hibát. Nem értettem meg, hogy magamba kell mélyednem; ez az út vezet az igazsághoz, csak így találhatom meg minden titkok nyitját. Nem találtam ki, hogy lelkünk a nagy alkimista, aki aranyat csinál az olcsó ólomból; nem sejtettem, hogy minden szívben ott bugyog az örök ifjúság forrása. Igazam volt, amikor megéreztem, hogy ezek a könyvek nem ok nélkül maradtak nálam, nem ok nélkül akadtam rájuk az utolsó pillanatban. A megmenekülés, az élet, a boldogság, minden bennük volt.

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.

Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek.

Ritkán látszik meg a sárról, hogy hópehely volt azelőtt.

Ígérd meg azt, hogy kezed kezemből vissza nem veszed,
s akkor is szeretni fogsz, mikor már én is vén leszek.

Úgy van, szeretlek! Ím, nyíltan bevallom,
Hisz nem először történik velem,
Hogy szívemben, melyet üresnek hittem,
Fészket rakott megint a szerelem.

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg.
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.