Vannak korok, időszakok, amikor nem szabad túlságosan igényesnek lenni, és azért is hálásnak kell lenni, ha valaki nem követ el valamit ellenünk.

Ha nincs emberség az emberben, akkor élni se bír.

Az emberek mindig a szemükben a legszomorúbbak.

Ha legközelebb kutyám lesz, már pólyás korában magamhoz veszem, így aztán jó sok időm lesz elveszíteni.

Nem lehet mindent ugyanazon a szemüvegen keresztül nézni, ott vannak a vízilovak meg a teknőcök, azok sem olyanok, mint mások.

Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek.

Rohadtul éreztem magam a bőrömben. Még kólát inni se volt kedvem. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy ez a nap semmivel se inkább a születésnapom, mint a tegnapi vagy a holnapi, és hogy különben is, a születési-dátum-ügy, ez úgyis csak kollektív szerződés.

Csak az örökkévalóság tart örökké.

Az emberek jobban ragaszkodnak az életükhöz, mint bármi máshoz, és röhögnöm kell rajtuk, ha arra gondolok, mennyi szép dolog van a világon.

Nem tudom, miért pikkeltem rá, de azt hiszem, azért, mert már kilenc- vagy tízéves voltam, és már nekem is kellett valaki, akit utálhatok.

Nincs szemetebb dolog, mint erőnek erejével beletukmálni az életet az olyan ember pofájába, aki már magatehetetlen, és nem akar tovább szolgálni.

Az élet úgy élteti az embereket, hogy közben nem nagyon figyel oda, mi történik velük.

Egy kicsit elszórakoztam vele, hogy megijesztettem az autókat, az utolsó pillanatban futottam át. Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik.

Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna meghalni, mert a boldogságot akkor kell fülön csípni, amikor lehet!

Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: "fiatal vagy, előtted ez élet", és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne. Felálltam. Jó, tudom, hogy előttem az egész élet, de azért nem fogom emészteni magam miatta.