Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége?

Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.

A költészet a gondolat és a zene kombinációja.

Szeretnek majd! Csak járt utad
Járatlanért ne hagyd el!
Őrizd örökké önmagad,
Ami nem vagy, máris add fel.

A hajdani fiút idézd,
Kit sorsa messzi útra vitt:
Oltárodra tette szivét,
Istenítette bájaid -
Szerelmi áldozat...! Kinek?
Ó, bűvös, megvető szemek.

Vedd csókom homlokodon,
s míg búcsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van ím,
álmok voltak napjaim.

Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.

Ha kel a hold, nekem álmokat hord.

Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.

Jaj, oda szegény, az aranyedény! a szellem a porba kiloccsan...
Kongj, gyász-zeném! egy drága lény forog alvilági habokban.
Ej, Guy de Vere, te se könnyezel? most ülj tombolva tort!
Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t!
Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog -
Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott?
Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!

S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár,
Nem szabadul - Soha már!

Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.

De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.