Az ember arcpirító védtelensége mindig ama tulajdonságából fakad, hogy rendre felejti, a sors kíméletlenebb dramaturg, mint ő. Persze, mi, így vagy úgy, mindannyian a sors keze alá dolgozunk.

Az életünk bizonyos dolgai szebben mutatnak az álom sejtelmes, kékfényű világában, mint a valóságban.

Nem az a fontos, mit mondasz, hanem az, kedvesem, hogy ők mit hallanak meg.

Megvan az az előnyünk a férfiakkal szemben, hogy jobban tudunk kínozni, de a mi szenvedésünk a hangosabb.

Az érzésekkel szabad ugyan vitatkozni, de nem érdemes. Mert minden igaz, ami a világon megtörténik. És a világon minden megtörténik. A dolgok pedig akkorák, mint az ember. Akkorák a világ dolgai, mint az ember kedve. És ugyanaz a dolog hol nagy, hol pedig parányi, ahogy nagy vagy kicsi bennünk a kedv. A világ ajándék, és benne az összes dolog ajándék, becsomagolva a kedélyek ezerszínű papírjába.

És ami talán a legszebb a percben! Percek alatt történik valami apróság, valami gyermekes általánosság, és aztán mindig, aztán örökké emlékezni kell rá.

Egyetlen perc elég, hogy az emberi alkotmány összeomoljon, hogy valamely fölismerés okozta sokk következtében elsisteregjen belőle a vér, elszálljon erő és kedv, s mindaz a hatalom, ami állni, menni, futni késztetett bennünket. Hanem aztán egyetlen perc elegendő, hogy az összeomlott ember fölemelkedjen.

Nincsen olyan ember, akinek az életében egyszer ne köszönne be az a pillanat, amikor mélységesen szégyelli, hogy él. Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.

A szerelem olyan állapot, amely végeredményben minden tudást rád bíz, mégsem leszel általa okosabb soha.

A múltban is voltak boldog és szomorú emberek, ma is vannak, és a jövőben is lesznek. Ez így van rendjén. Nincs recept. Ez ettől boldog, a másik amattól. Talán azért vagyunk szomorúak, hogy várhassuk, elmúlik a szomorúság.