Azt mondják, a boldogtalan ember elfoglaltság után vágyik, hogy elterelje figyelmét önmagáról. Ugyan, csakúgy, mint a halálosan fáradt ember téli éjszakán inkább vacog, mintsem hogy felkeljen, és takarót keressen magának.

Amikor boldog az ember, olyan boldog, hogy nem érzi szükségét Istennek; sőt, mintha Isten kéréseivel egyenesen megzavarná ezt a boldogságot. Ám ha az ember észhez tér és hálával, dicsérettel fordul őfelé, akkor Isten - úgy tűnik - tárt karokkal fogadja. De mit talál az ember a kétségbeesés, a szükség órájában, amikor minden más segítség hiábavaló? Egy arcába csapódott ajtót, és a nehéz lakat kattanását, egyszer, kétszer, amint rázáródik.

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában. Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

A sors - hívjuk akárminek - úgy látszik, örömét leli a nagyság megteremtésében és romba döntésében. Beethoven megsüketült. A mi mértékeinkkel ez gonosz tréfa, egy rosszindulatú, ütődött mutatványos produkciója.

A haláleset miatt érzett bánat olyan, mint egy bombázó-repülőgép: mindig akkor ejt ki egy lövedéket, amikor ismételten a célpont fölé ér. A testi fájdalom ellenben olyan, mint az első világháborús árkok fölötti állandó zárótűz: órákon át szünet nélkül izzik a levegő, egyetlen pillanatnyi enyhület nélkül. A gondolat a fájdalommal ellentétben soha nem folytonos.

Az ember mindaddig nem lát tisztán, amíg könnyek tolulnak a szemébe.

A legtöbb helyzetben az embernek nem sikerül beteljesítenie szíve vágyát, ha azt túl kétségbeesetten kívánja - vagy ha mégis, mindenesetre jobban sikerülhetett volna némi mértéktartás mellett.

Aki kér - legalábbis, aki túl erőszakosan követel -, annak nem adatik. Talán mert nem képes befogadni.

Amikor az égvilágon semmi sincs a szívünkben, csak a segélykiáltás, talán Isten pont akkor nem segíthet. Mint ahogy a fuldoklón sem lehet segíteni mindaddig, amíg összevissza csapkod. Lehet, hogy saját visszaverődő segélykiáltásai miatt nem hallja meg a bajba jutott a megmentő hangját.

A bánat olyan, mint egy hosszú, kacskaringós völgy, ahol minden kanyarulat vadonatúj tájat rejthet. Ám korántsem szükségszerűen. Néha a meglepetés lényege éppen abban rejlik, hogy ugyanolyan vidéken járunk, mint amiről azt gondoltuk, hogy már mérföldekkel magunk mögött hagytuk. Az ember ilyenkor elálmélkodva szétnéz, hogy a völgy vajon nem egy körbe vezető árok-e. De nem az! Vannak ugyan visszatérő részletek, de a sorrend nem ismétlődő.

Azt, hogy jómagam gyakran skatulyázok be másokat, abból gondolom, hogy számomra nyilvánvaló, amikor velem teszik meg. Mind megmérettetünk egymás szemében.

A valóság: elképzeléseink megsemmisítője.

A szerelmes egy bizonyos fokig úgy lát, mint Isten, kinek szeretete és tudása összefonódik személyében. Mondhatnók, lát minket, mert szeret, és szeret, bár lát minket.

A házasság motorját a szeretet hajtja: a szerelem volt az a robbanás, amely azt beindította.

Amiket az ember csupán közjátéknak tekint, éppen azok adják az ember életét.