A hazafiság nem érzés, hanem hit: szilárd, szinte prózai hit saját nemzetünk múlt- és jelenbeli felsőbbrendűségében.

Mikor azzal vádolunk valakit, hogy úgy viselkedik, "mint egy állat", nem azt értjük ezen, hogy állati tulajdonságai vannak (hiszen mindannyiunknak vannak), hanem hogy olyankor mutatkoznak meg állati tulajdonságai, amikor kifejezetten emberiességre volna szükség.

A ragaszkodás nem lenne többé ragaszkodás, ha fennhangon és gyakran kifejezésre juttatnánk - olyan lenne ez, mintha a bútorainkat sétáltatnánk: a helyükön remekül festettek, a napfényben azonban kopottnak, ízléstelennek vagy groteszknek tűnnek.

A ragaszkodás különös szépsége, hogy olyanokat egyesít, akik szemmel láthatóan, olykor elképesztően nem illenek egymáshoz; olyanokat, akiknek - ha a sors nem ugyanabba a házba vagy közösségbe sodorta volna őket - semmi közük sem lenne egymáshoz.

Az igazán változatos irodalmi ízlés az, ha a filléres használt könyvek között is találunk valami megfelelőt a vonatútra. Az igazán változatos ízlés az emberekben pedig azt jelenti, hogy mindig találunk valakit, akit megbecsülünk az emberiség arra a napra rendelt keresztmetszetében.

A szeretet valamennyi válfaja közül csak a barátság által lettünk istenekhez vagy angyalokhoz hasonlókká.

Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nemhogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással.

Semmi sem gazdagítja úgy a szerelmet, mint amikor kedvesünk mélyen, őszintén és magától összebarátkozik a barátainkkal, s így nemcsak kettőnket egyesít a szerelem, hanem hárman, négyen, öten járunk ugyanazon az úton, gondolkodunk hasonlóan.

A barátság tökéletesen szabad attól, amitől a ragaszkodás nem: az igénytől, hogy szükség legyen rá. Szinte sajnáljuk, hogy sor került arra a kölcsönre, ajándékra vagy gyerekvigyázásra - úgyhogy, az Isten szerelmére, felejtsük el végre, és térjünk vissza mindahhoz, ami igazán fontos köztünk! Még a hála sem erősíti a barátságot. A közhelyszerű "nem tesz semmit" itt valódi érzéseinket fejezi ki. Nem az a tökéletes barát, aki végszükség esetén segít (hiszen ez természetes), hanem az, aki a segítségnyújtás után a megszokott kerékvágásba tér vissza.

Mindnyájan fajankónak látszunk, ha érdeklődést mutatunk olyasmi iránt, ami valójában cseppet sem érdekel.

Aki nem mulat néha a másik nemen - mint a gyerekeken vagy az állatokon -, nem is tudja őket igazán értékelni. Hiszen mindkét nem olyan mulatságos! Az emberiség tragikomikus, de a nemekre való felosztás segít, hogy meglássuk a másik abszurditását - és szánalmasságát.

Ha lemondunk a szabadság, a hatalom és a vagyon iránti végső igényeinkről is, elnyerjük az igazi szabadságot, hatalmat és vagyont, amelyek az által lesznek valóban a mieink, hogy Istentől kaptuk őket, és ezért tudjuk azt is, hogy valójában mennyire nem a "mieink".

Ami földi, mind elmúlik. S ami nem maradandó, az örökre elveszíti jelentőségét.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk, már nem alszunk olyan mélyen.