A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.

A várakozásban azonban akaratunknak csekély szerep jut; várunk ha nem akarjuk is; tetteink helyzeti ereje következtében még akkor is kitartunk, amikor értelme elmúlt, s céltalanul is várunk egy ideig. Hiábavaló leskelődés, ostoba álldogálás - ki nem ismeri? - amikor hasztalanul vesztegetjük értékes időnket, olyasmi után bámulva, ami egyszer s mindenkorra eltűnt. És mi mégis makacsul visszavárjuk. Nem tudjuk, miért állunk még mindig ott, ahol állunk, de nem mozdulnánk a világért sem. Amit buzgalommal kezdtünk, türelemmel folytatjuk. Gyötrő szívósság, holtra fáraszt.

Vigyázni kell az elhatalmasodó ábrándokra. Az ábrándozás titokzatos és finom, mint az illat. Úgy kapcsolódik a gondolathoz, mint az illat a tubarózsához. Egy mérgező gondolat néha szétterjeng és belénk hatol, mint a füst. Ábrándokkal és virágokkal egyaránt megmérgezhetjük magunkat. Kábító és előkelő, rettenetes halál. A téves gondolkodás a lélek öngyilkossága. Mérgezés. Az ábránd vonz, hízelkedik, csal, átfon s a végén bűntársává tesz. Bevon a lelkiismerettel űzött szemvényvesztő játékába. Elbájol. Aztán tönkretesz.

Ezertövisű kis gondok, szinte szúrósabbak, mint a kétségbeesés. Gyűlöletes dolog apránként elszenvedni a szerencsétlenséget, és lépésről lépésre harcolni a befejezett tényekkel az elveszett terepért. A balsors tömegét elviseli az ember, de nem a porát.

Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!

A csalódás íja komor erővel röpíti az embert a valóság felé.

Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal.

Feladatod nem a szeretet hajszolása, hanem egyedül az, hogy felkutasd és megtaláld belső korlátaidat, amelyeket vele szemben felállítottál.

Az első szerelemben a lelket jóval a test előtt vesszük el, később a testet ragadjuk el a lélek előtt, és néha a lélekre már egyáltalán nem is kerül sor.

Az emberiségnek sohasem támadt olyan fontos gondolata, amelyet kőbe ne írt volna.

Hasztalanul erőlködött; emlékezetének és eszmélkedésének fonala elszakadt. És mindenben kételkedve, a látott dolgok és saját érzései között hánykolódva, ezt a megoldhatatlan kérdést adta fel magának:
- Ha én vagyok, vajon ez is van-e? S ha ez van, vajon vagyok-e én is?

Légy hasonló az égen szálló madárhoz... aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.

Legyen bátorságod az élet nagy bánataihoz, és türelmed az élet kis bánataihoz. És ha befejezted a napi feladatodat, térj nyugovóra békével.

A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.

Az emberi arcot a tudat és az élet formálja, s titokzatos redőkből áll.