Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom.

Valahányszor valaki megnyugtatásra vágyik, megkéri a barátját, gondolja éppen azt, amit ő kíván..., amiről szeretné, ha igaz lenne!

Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább érzem magam!

Felesleges a siránkozás egyetlen szál virágért, mikor a mennyei virágok tömege nyílik a szemünk láttára.

Az ember legégetőbb szükséglete az, hogy valaki megfogja... és megmondja neki... hogy minden (az a minden nem olyan egyszerű dolog; benne van a csecsemőtej, apánk tekintete, a kandalló recsegése egy hideg reggelen, bagolyhuhogás, meg az a fiú, aki miatt bőgve mész haza az iskolából, a mama hosszú haja, a szorongás és a hálószoba falára vetülő, eltorzult árnyképek), hogy minden jóra fordul.

Mint ahogy a börtönben a rabok, akiket közös balsors fűz össze, könnyebbnek érzik sorsukat, ha együtt vannak, ugyanígy az életben is kevésbé érezzük a kelepcét, amikor analízisre és szintézisre hajló emberek társaságába kerülünk, és együtt töltjük az időt büszke és szabad eszmék kicserélésében.

A boldogtalan egyetlen vigasza, hogy mások ugyanúgy szenvednek körülötte.

Mikor az utad járod,
Gyakran elveszted hited,
De ne bántson,
Mert ami elveszett,
Egykor rád talál.

Soha ne becsüld alá a könnyek csodáját! Ezek a gyógyulás vizei és az öröm folyamai lehetnek. Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes.

Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.

Az asszony könnye mindig enyhít a bánaton.

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm,

S hogy te leszel a halál, köszönöm.

A vigasztalás olyan, mint a timsó: a frissen vágott seb vérzését elállítja, de borotválkozni mégsem lehet vele.

A fantázia és a csoda távoli mentsvár azoknak, akik félnek a valóságtól.