Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre.

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

Vannak dolgok, melyeket jobb nem látni, és vannak dolgok, melyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni.

Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első - vagy utolsó - napja lenne.

A szabad, boldog és gyümölcsöző életet kizárólag úgy valósíthatod meg, ha feláldozol egy sor hétköznapi, ám túlbecsült dolgot.

Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél?

Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.

Az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett.

Amikor a világ kivérezteti belőlünk az eredendő ártatlanságot, már csak a csöndesebb, megfontoltabb vidámságra futja.

Az oroszlán szája bezárult.
A vád hamis. Bűnhődsz.
Kit elárultál, az volt bűntelen.

Vajon hová tűnik az idő, ha már elhasználtuk, és nincs rá szükség? Talán olyan lehet ez is, mint a hang, mely a hosszú folyosó falairól újra meg újra visszaverődve egyre gyengül, míg végül teljesen elenyészik? Mert akkor létezhet talán visszhangja valahol annak az időnek is, amikor még mindannyian együtt voltunk?

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.

Nincs öregebb annál, mint akiben kihunyt a lelkesedés lángja.

Vannak emberek, akiknek a halálával, tisztelettel szólva, cseppet sem veszít a világ. De neki megérezni a hiányát. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb lett volna. Lehet, hogy ez a bolygó meg az egész mindenség csak azért marad a levegőben, mert van egy seregnyi Bartleboom, aki tartja. A maga könnyed módján, nem hősies pózban. Egyszerűen tartják az egész kócerájt. Ilyen fából faragták őket. Hát Bartleboom közéjük tartozott. Olyan, aki képes és egy szép napon karon fog az utcán, és nagy titokban odasúgja: - Én egyszer láttam az angyalokat. A tenger partján voltak. Mondta ezt azzal együtt, hogy nem hitt, mármint Istenben, tudós volt, az egyházi dolgokra nem sokat adott, ha értik, mire gondolok. De látta az angyalokat. És elmondta. Karon fogott egy szép napon, az utcán, és csodálkozó szemmel azt mondta: - Én egyszer láttam az angyalokat. Hát lehet ilyen embert nem szeretni?

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.