Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.

Jobban fáj a szívünk azért, amit elmulasztottunk, mint azért, amit nem jól tettünk.

Az igaz barátság olyan, mint az egészség; csak akkor értékeled, mikor elvesztetted.

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,
Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
Az hogyan hagyhat el?
Aki járt minden úton,
Aki ismert minden szót,
Ki száz szavamnak hangot adott
Többé sose szól.

A veszteség érzése később állandósult; soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset. Itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam.

Egy sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk, és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg.

Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk.

Tűrhető lesz minden élet,
lényeged ha megmarad;
elbírsz minden veszteséget,
amíg az vagy, aki vagy.

Nem kell már a csillag! Kinek ragyog?

Oltsátok ki a Holdat, takarjátok el a Napot!

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő,

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

Sokkal jobb nem birtokolni, mint elveszíteni.

Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.

A rég várt hajók
Üresen térnek meg, vagy a mélység foglyai,
A szemek előbb a könnyekből, aztán az álmokból
fogynak ki.

Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Ha az embert mindenétől megfosztod, többé már nincs a hatalmadban. Ismét szabad.