Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.
A szürkületet lassan felváltja a napfény, és ezzel együtt mintha én is megvilágosodnék: hiába a képzelet világa, hiába a legszínesebb víziók, csupán egyetlen világ, s benne egyetlen élet létezik. A többi csak fantomkép, bármennyire és élethűnek tűnik és bármennyire is próbálunk meg ragaszkodni hozzá.
- Semmilyen jó dolog nem csoda, semmi, amiben örömünket leljük, nem álom.
- Te azt mondod, hogy a világ álom, márpedig néha örömünket leljük benne. Naplementékben. Felhőkben. Az égboltban.
- Nem. A kép álom. A szépség valóság. Érted, mi a különbség?
A mesékben épp az a legnagyszerűbb, hogy az idő, ha épp semmi különös nem történik, csak úgy szalad. A való életben sosem ilyen egyszerű az ügy, s valószínű, hogy jól van így.
Látni csak én láttam. Úgy láttam, ahogy a változást venni észre egy emberben, akivel hosszú ideig nem találkoztunk. Más, aki közben találkozik vele mindennap, az nem vesz észre semmit, mert a változás fokozatos.