Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel, kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.

Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

Betege vagyok a szerelemnek
a vágynak, az érintésed is éget
amikor a kezem és a te kezed is
ugyanoda nyúl be a kukorica végett
fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad
olyan gyönyörű vagy.

Vállad akasztófáján lóg a testem,

szemed kútjában öngyilkos leszek.
A tőr kihull kezemből. Térdre estem
eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Bármihez érek:
te zendülsz. Nyelved lettem,
harangom lettél.

Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman,
azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen:
Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed
s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.

Első álmom rólad volt,
első álmom elrepült,
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.

Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Őrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
Szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.

Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés...

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.

Szerelmem irántad robbanékonyabb, mint bármely ige.

Úgy van, szeretlek! Ím, nyíltan bevallom,
Hisz nem először történik velem,
Hogy szívemben, melyet üresnek hittem,
Fészket rakott megint a szerelem.

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.