Elmentél,
és magaddal vittél engem is,
aki itt maradt,
nem hasonlít hozzám.

A halál nagyban különbözik a válástól, mivel a korán elhunyt hitvest az ember hajlamos az egekig magasztalni. Akit a halál elragad tőlünk, annak könnyen elfelejtjük minden hibáját. Ám a válás után épp ellenkezőleg: az ember már csak egykori élettársa negatívumaira emlékszik vissza.

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.

Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

Minden válás túl korai vereség; az egymásért folytatott küzdelem ijedt fegyverletétele.

Ha meg akarsz szabadulni valakitől, tegyél meg mindent azért, hogy végül elveszítse a türelmét, és jogosan küldhesd el.

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.

Mint sötétet a fény -
úgy leltelek,
mint utazó a megürült padot,
és úgy szeretlek most, ahogy a mély
vizeknek halai az iszapot.

Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA.

A szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik.

De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.