De nem volt csók, mely mellettem marasszon,
elhívtak téged csábítóbb falak!

Emlékedre el-
ejtettem egy tányért - most
takaríthatok.

Vagy akik, ha már tudják, hogy nem szerelem
az az árnyék, mi sávot húz szemeiken
s gondolkodnak s elejtik egymás kezét szelíden,
hadd keressen, amíg egy holtig-hű tenyérben meg nem pihen:
azoknak a szerelme tetszik nekem.

Életreszóló
távolmaradnivalónk
lehet egymástól.

Melly boldogtalan
az, akinek bármely bilincsei
boldogtalan módon oldóznak el!

A hamarosan elváló szerelmesek szavai igazat szólnak.

Van úgy, hogy nem kell valakinek meghalnia ahhoz, hogy ne legyen többé része az életünknek.

Nem törülhetünk ki senkit szívünkből anélkül, hogy a helyen, hol egykor neve állott, egy setét folt ne maradna vissza.

Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.

Ha az ember a vécébe dobja a jegygyűrűjét, és még a vizet is ráereszti, az azért túlmegy minden határon.

A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.

Szerintem már eldöntötted a szakítást, legfeljebb még halogatnád valameddig. Ilyenkor az tart vissza a borítástól, hogy jaj, mi lesz a másikkal nélkülünk: biztosan megtébolyodik, leugrik a toronyból, holtig agyászra szorul, ágybavizelő, alvajáró lesz, cölibátust fogad. Ehhez képest a különválás valami újnak a kezdetét jelenti, és végül hasznára válik mindenkinek, többnyire. Ezt persze a szakításkor még átkozottul nehéz elhinni.

Valami eltört benne, s a sebesült ember már csak védekezés volt, szabatosság, megközelíthetetlen tartózkodás.

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.

Ezüstpárákban álmodó hegyek

tündéri folyók felé lejtenek,

melyek fölé az ámult, ifjú hold

aranyló arca szomjasan hajolt,

s úgy csókolja a vizeken a fény,

ahogy emlékeimben téged én.