A tanár híddá feszül s biztatja tanítványait, keljenek át rajta; majd miután megkönnyítette számukra az átjutást, boldogan összeroskad, arra buzdítva őket, hogy maguk építsenek hidakat.
A gyerekek az emberi lélek működéséről, például a felnőtté és szülővé válás alapvető fontosságú kérdéseiről nem, vagy alig hallanak az iskolában. Pedig matematikus vagy irodalomtudós lényegesen kevesebb emberből lesz, mint szülő.
A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük.
Nem szoktak azzal büntetni valakit gyilkosságért, hogy felszólítják, járjon iskolába. Ámbár - tettem hozzá, visszaemlékezve rég múlt iskolai napjaimra - az ember néha még a halált is szívesebben választaná, mint egy csütörtök délutáni dupla fizikaórát.
A tanárok azoknak az embereknek valók, akik önként semmit sem tanulnának. Csakis az a tudás ér valamit, amelyet magunk szerzünk magunknak, velünk született érdeklődésből és szenvedélyes tudásvágyból.
Egy jobb világban mindenki a gyermekektől tanul majd. Most sietve igyekszel tanítani őket. Senki sem tanul tőlük, pedig ők oly sok mindenre megtaníthatnának. Neked azonban semmid nincs ahhoz, hogy taníthasd őket. Nincstelen vagy. Azt akarod, hogy a gyermeked is az legyen?
Könyvekből és tekercsekből csak azt tanulja meg az ember, hogy bizonyos dolgokat meg lehet csinálni. A valódi tanulás megköveteli, hogy meg is tegye ezeket a dolgokat.
