A fiatal arák valójában nem is gyerekek. A házasság nagyon hamar apró, koravén nővé változtatja őket, arcuk egyszerre sugároz reményvesztettséget, ünnepélyességet, elhagyatottságot és végtelen szomorúságot.

Papok vagyunk, bábák, terapeuták, orvosok, beavatási rítusok sámánjai, fóliacsíkokba, törülközőkbe, leplekbe tekerjük a nőket, lemossuk róluk a régi életet, és útnak indítjuk őket az új felé. Rajtunk áll vagy bukik a nagy fordulópontok sikere. A legjobb persze az, hogy a nők készek megadni bármilyen árat a jó frizuráért, ha rákapnak az ízére.

Mostanra a nők ugyanolyan jogokkal, ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznek, és mégsem miénk a nyereség. Csak mi adjuk az összes alapanyagot a szépségipar számos területéhez, mi adjuk a munkaerőt, évezredről évezredre mi adjuk az arcunkat, a hajunkat, a méhünket, a mellünket, és még mindig a férfiak tömik tele a zsebüket az így összegyűlő bankjegyekkel, ők irányítják, birtokolják vagy ők veszik meg azonnal a bármilyen kis sikerre szert tevő vállalkozásokat.

A jó kislányok igazából rosszak, csak még nem buktak le.

Nőknél tragikusabb felhangokkal zeng a lelki karének a fejben s a szívben.

Nekem az a tapasztalatom, hogy azok a nők, akikkel rosszul bánnak odahaza, ha külső nyomásra elhagyják is a férjüket, később megint egy hasonló jellemmel állnak össze.

Látom, rászokott a lapos sarkú cipőkre. Na, igen, a nők legalább kéthüvelyknyit összemennek, amikor befuccsol a szerelem.

Csak mítosz lenne a női egyenjogúság? A mozgalom összes vívmánya kimerül abban, hogy a nőktől most már nemcsak a gyermekvállalást várják el, hanem azt is, hogy dolgozzanak. A nők iránti tisztelet a múlté.

A nők talán sokkal jobban képesek figyelni ránk, férfiakra, mint amennyire mi őrájuk.

Az asszonyokban mindig több van egy unciával a lelki spirituszból, mint a férfiakban.

A nőknek van egy csomó olyan történés az életükben, amit nehezen dolgoznak fel, mert nincs kihez fordulni. A történet megosztásában, az ezzel járó kapcsolódásban óriási erő van. Ez az élet lényege: kapcsolódásra születtünk, minden szervünk is így van kialakítva. És a szégyen zónájában is ez a megoldás, megosztani, mesélni, kapcsolódni. Legalábbis én ebben hiszek.

Nehéz terhet ró a nőkre, hogy tökéletesnek kell lenni.

A nő! Kifürkészhetetlen, izgalmas, vonzó, titokzatos, ugyanakkor rém idegesítő, kiszámíthatatlan és olykor labilis. Számtalan könyv született erről a csodálatos teremtményről.

A nők! Ők a világ teremtői, az örök gondoskodók, életet adó és tápláló angyalok, akikről nem lehet eleget gondolkodni, beszélni és írni.

Ha jobban belegondolunk, minden női mondatnak van értelme, maximum a férfiak nem fogják fel a lényeget. De hogy fontos, az biztos.