Nem önmagadé vagy, hanem a közösségé.

Add, hogy ne engem szeressenek, hanem én szeressek, mert akkor kap az ember, ha ad.

Olyan figyelmesen tudott hallgatni, hogy aki vele szemben ült, annak beszélnie kellett.

Mosolyogni annyi, mint magunkról elfeledkezni mások kedvéért.

Meg kell szerettetnünk magunkat, mert az emberek csak azokhoz igazságosak, akiket szeretnek.

Mikor az érvek szava gyönge, megszólalnak az ágyúk.

Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin.

Legyünk figyelemmel azokra, akik boldogságunk okozói, kertészek ők: virággal borítják be lelkünket.

Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.

Minden, ami a közönyösség ellen tesz, nekem küldetés.

A világvége nem egy látványos durranás lesz, vagy fagyhalál, hanem a langymeleg, a közömbösség fog elvinni minket.

Minden embert másképp kell szeretni. Vagy nem szeretni. Ez is gond. Vannak lelkek, akikkel nehéz összehangolódnunk, mert épp ott szúrnak, ahol nekünk fáj. Vagy éppen fordítva: ott bántjuk őket, ahol érzékenyek.

A másik magányába nem szabad belegázolni.

Nincs bennem indulat vagy harag senki iránt; több jót kaptam az emberektől, mint amennyit adni tudtam.

Ezen a világon már minden mérhető, csak érzelmeink hőfokát nem jelzi műszer. Még a találkozások sűrűsége vagy ritkasága sem mutatója a szeretetnek, barátságnak, összetartozásnak.