Az emberi emlékezet olyan, mint homok a pusztában.

Vannak dolgok az életben, amiket nem felejt el az ember. Nagyon mélyre fúrják le magukat, megbújnak a fénytelen mélységben.

Ha csak a természetet nézed, az életnek nagyon határozott célja van, és ez egy alapvető cél. Megismételni, reprodukálni, ennyi. Reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni. És mi mégsem látjuk ennyire egyszerűnek az életet. Műemléket építünk az örökkévalóságnak, csináljuk a dolgainkat, nem igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy csak reprodukáljunk és meghaljunk. Inkább az érdekes számunkra, hogy emlékművet emeljünk magunknak, hogy te is tudd, hogy én itt voltam. Ugyan már, nagy ügy. Itt voltunk mindannyian.

A múlt tisztelete hasznos, de nem hagyhatjuk, hogy útját állja céljainknak.

A fényképek között vannak valóságosak meg kitaláltak is, olyanok, amelyek csak valamelyikük képzeletében élnek, de Isten a tudója, hogy egyik-másik ilyen sohasem volt fénykép erősebb emléket hagy, mint néhány minden kétségen kívül valódi fotográfia.

Hihető-e egy bármilyen történet
valóságos-e bármi
annyi év alól előkotorva
volt-e ami nincs
van-e ami egyszer megesett
és valahol az idő szemétdombján megkövesedett
hova és miért cipelem magammal.

A fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.

Egy fénykép meg egy évmilliók óta halott csillag most ideérő fénye között túl nagy különbség nincs.

A múlt nem csak egy irány vagy egy szakasz az időtengelyen. A fejedben gyűlik, akár a takony, néha felnyomul az orrodba, szúr tőle a halántékod, könnyezik a szemed, és eldugul a füled. A múlt nátha, ami nem múlik el.

Nem szeretek összegezni, mert az mindig valaminek a lezárása. Jobb azt megállapítani, mi van most.

Megelevenedik sok régi emlék, elmosódott képek új színeket nyernek, régi szavak szólnak elő a csendből százszor és ezerszer. Ilyenkor az álmodozás szétnő, s az elmúlt idők fölé emelkedik, kijavít hibákat, miket a lelkiismeret eléje tesz, mint szabó elé a rosszul varrt ruhát. Csak ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni s másképpen, megnyugtatóbban rendezni rég elvégzett dolgokat, csak ilyenkor lehet színes csodává álmodni a múltat, s igaznak, szépnek hinni a jövőt.

Mindig csak pillanatokra emlékszünk, sohasem napokra.

Az idő egyelőre még minden sebet begyógyít. És a forradás a mi emlékezetörökségünk. De ha piszkáljuk, elgennyed és felemészt.

Ha már a jövendőbe nem láthat az ember, tekintsen vissza a múltjába; keresse föl szép emlékeit.

Lelkem érzéseit is emlékezetem őrzi. Nem úgy, ahogy a lélek maga érzi őket, mikor megrohanják, hanem egészen más módon: az emlékező erő saját természete szerint.