A múlt, az már nem valóság. Csak álom.

Tovatűnt világ
Sosem látott világ
új helyekre csábít
és nincs vakítóbb (tovatűnt) fehérség,
mint a fehérség emléke.

A múltunk nem megsárgult papírokon és elszíneződött tintával írt sorokban van, hanem bennünk: a bőrünk alatt, a zsigereinkben.

Emlékezés nélkül megértésről sem beszélhetünk.

Az emlékektől nem lehet úgy megszabadulni, mint egy kalaptól.

A valódi szerelem főként az emlékezet révén uralkodik rajtunk.

Már nem szoktam féltékenykedni mások emlékeire. Hiszen annak a sok emléknek és élménynek köszönheted, hogy az lettél, aki most vagy.

Mindenét, egész mivoltát, egy szavát, egy mozdulatát jelentősnek, fontosnak, emberfelettinek éreztem. A szívem, mint az út pora, úgy lengett minden lépte mögött. Olyannak láttam, mint nyárestén a holdat, mikor minden csupa jó szag, szelíd árnyék, fehér végtelenség; s minden testi-lelki üdvöm benne élt a nevében, azt ismételgettem egyre, azt csókoltam az ajkamon. Azon túl nem láttam semmit, senkit.

Az emlékezet is így dolgozik, valóban, mindig később derül ki, mi és hogyan számított előzménynek, oknak, később és későn megérthető magyarázatnak. Így működik maga a világ.

Van az a pofon, ami nem múlik,
mint árnyék a múltban, megbújik.

Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét, bárcsak meg nem történtté tehetném a szomorúságot, de attól félek, ezzel az öröm is eltűnne.

Elmondani valamit, ami szép volt, ami elmúlt s amit eltettünk magunknak későbbre, a hosszú őszre, melegítő tavasznak, világító emlékezésnek.

Az emlékezeted egy szörny, saját akarattal megidézve. Azt gondolod, hogy te birtoklod az emlékezeted, de valójában ő birtokol téged.

Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.

Mindenféle emléknek megvan a maga jelentősége az életünkben. Nemritkán többet tanulunk a nehézségekből, mint a gondtalanságból.