- Nem nevetek! - sírtam. - És kérlek, te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy ő a lelki társam.
- Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk.ó, és, ugye, mindenki erre vágyik. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek.

Ah nem tudlak elkerűlni,
Mert szivemben vagy;
S szép, mint hajnal szép világa,
De - kegyetlen vagy.

Azt mondtad, nem érzel már irántam semmit, és ez nagyon kellemetlen, mert én viszont igen. És lefogadom, hogy ezt te is tudod.

Szörnyű és szerencsétlen dolog olyasvalakit szeretni, akiről tudjuk, hogy nem képes viszontszeretni bennünket. Persze vannak ennél borzasztóbb dolgok is. Sokkal súlyosabb emberi gyötrelmek is léteznek ennél. De attól ez még szörnyű és szerencsétlen dolog marad; mert mint oly sok más, ez is megoldhatatlan.

Hogy szeretlek-e, Raven? Téged?! Az olyan lenne, mintha egy jégtömböt szeretnék. Nem, még csak nem is olyan, mert a jég idővel megolvad, de te, te soha.

- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"... Ez nem szerelem.
- Hanem mi?
- Menekülés.

Nagyon kérlek, hallgass meg. Aztán nem is bánom, ha itt hagysz, mert akkor én úgy is elemésztem magam.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.

Tudta, hogy kevés asszony képes olyan intenzíven, reménytelenül szeretni, mint ő! Szívesen halt volna a férjéért; kész volt hazudni, mesterkedni, szenvedni érte! Ehelyett büszkén és rezerváltan elfogadta a számára kijelölt helyet.

Sose leszel te az enyém, álmom maradsz, míg csak élek,
szerelemről nem is szólok, nem remélek, nem is kérek.
Csak úgy jár körötted lelkem szerelmesen, lágy-szelíden,
mint ahogy a holdsugár jár halkan, félve, fehér vízen...

Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én.

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.

Elzárkózva mindenkitől,
zsibbasztó tüzekben megedzve,
fájó tüskék nőttek szívemből,
sebekkel vagyok keretezve.
Mit bánod Te, hogy e keret mi?
s olyan mindegy, mi lesz belőlem.
Istenem, hogyan is lehet
szerelem nélkül így szeretni!?

Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más...