A szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.

Nem hiszek a teljesen reménytelen szerelemben; a szerelem egyesülés, két test és lélek ölelkezése. Ha kiderül, hogy az egyik résztvevő egy agyrémet ölelt, akkor nem tehet mást, mint hogy udvariasan kezet csókol, és ajánlja magát...

Mint egy bicikli vagy egy kerék, amely ha elkezd gurulni, csak mozgás közben őrzi meg egyensúlyát, mihelyt megáll, eldől - a férfi és nő között elkezdődött játék is csak fejlődésben létezhet.

Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt.

A szeretet növekszik, kikívánkozik. És ha már nincs hely, robban. Ha túlárad szeretettel, ami nem találhat magának utat, akkor keres. És akkor nem kérdez, hogy akarod-e, nem kérdezi, hogy lehet-e.

Eddig azt hittem, hogy a szív leggonoszabb gyötrelme a szerelmi vágy és bánat. De ebben az órában megsejtettem, hogy van még egy másik, talán kegyetlenebb gyötrelem, mint vágyódni és vágyakozni, mégpedig az, ha akaratunk ellenére szeretnek bennünket és nem tudunk védekezni e tolakodó szenvedély ellen. Látni, hogy valaki közvetlen közelünkben elég vágyakozásának tüzében, és tehetetlenül állni mellette, mert nincs bennünk erő, képesség és hatalom, hogy kimentsük a lángokból. Aki boldogtalanul szerelmes, az időnként fékezni tudja szenvedélyét, mert nemcsak áldozata, hanem okozója is a bajnak; és ha a szerelmes ember képtelen uralkodni szenvedélyén, akkor legalább a maga hibája miatt szenved. Menthetetlen azonban az, akit szeretnek és nem tudja a szerelmet viszonozni, mert ennek a szenvedélynek a mértéke és határa már nem tőle függ, hanem kívül esik erején, és tehetetlen minden akarás, ha egy másik ember őt akarja.

Ha egy nő egyszer elárulta vonzalmát egy férfi iránt, akkor kettőjük között tüzes, rejtélyes, veszedelmes levegő rezeg. A szerelmesek mindig félelmetes tisztánlátással érzik meg, hogy mit érez irántuk valójában a szeretett ember, és mert a szerelem a maga lényének következtében mindig a határtalant akarja, ezért szükségszerűen ellenszenves, elviselhetetlen számára minden, ami határolt, ami korlátolt. A másik gátjai és gátlásai mindig megéreztetik vele az ellenállást, s abból, hogy nem adja oda magát teljesen, joggal érzi a titkolt ellenkezést.

Hiábavaló akkor a leggyöngédebb visszahúzódás is, hasztalan mindenféle udvarias kitérő szó, sértő az egyszerű barátság felkínálása, ha a nő egyszer elárulta sebezhetőségét, a férfi ellenállása akkor menthetetlenül kegyetlenséggé válik és véletlenül is bűnössé, ha nem fogadja el a szerelmet.

Amikor már annyit epekedtél, vágyakoztál valakire, egyszer csak észreveszed, hogy ikonná merevedett képet imádsz, s mind kevésbé látod a hús-vér embert, akit valaha megszerettél.

Elég volt annyi éven át remélni
és várni kiméletesen;
már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.

Szeretni így is lehet. Tudni, hogy értelmetlen, mégis ápolgatni a kedves sajdulásokat, amiket mindig fel kell fedeznie, valahányszor meglátja, valahányszor eszébe jut.

A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe.

Ha a közeledben vagyok távol tőled, az minden kínnál gyötrőbb.

Mindent látok a szemedben,
Hogy játék vagyok már csak a kezedben.
Mondd, miért csak az a jó, ami nekem fáj,
Pedig más voltál,
Velem más voltál.

Tud az ember szenvedni a szerelemtől. Éjjel-nappal, folyton csak arra a valakire gondol, aki nem akarja őt többet látni, tépelődik, mi a jobb: írni neki, felhívni, vagy csendben viselni az álmatlanságot.