Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Semmi sem veszi el úgy a mogyoróvaj ízét, mint a viszonzatlan szerelem.

Barátságot ajánlani, ha szerelmet kérünk: a legkegyetlenebb.

Kő, melyet adnak, ha éhen kenyeret kérünk.

A szád jutott eszembe, hogy
mennyi mindent lehetne
játszani vele.
Vagy a bátor csontok a válladon.

Kívántalak mindig téged,
De a perc nem jön el soha már.
Csak játéknak nézted a szívem,
És ha volt kedved, játszadoztál.

Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem.

A reménytelen szerelem sokkal költőibb, költői feldolgozásra sokkal alkalmasabb, mint a boldog szerelem. A költőt is sokkal jobban ihleti: mert az ihlet legfőbb táplálója a vágy, és az ember nem az után vágyódik, aki mellette van, hanem az után, aki messze, elérhetetlenül messze van.

Az elérhetetlen reménytelen szerelmével szépítjük meg, vagy tesszük csúffá az elérhetőt.