Ha van igazán rohadt dolog ezen a nyavalyás világon, egy dolog, amitől az ember totálisan össze tud zuhanni, és abszolút lemegy elmehülyébe, az a reménytelen szerelem!

Különös, hogy életem harminc esztendeje alatt a sok száz nő közül, akikkel találkoztam, csupán egyetlenegy volt képes bennem felébreszteni a szerelemnek nevezett nyugtalanító érzelmi zűrzavart, azt pedig nagyon nehezemre esett elfogadni, hogy ez az egyetlenegy is csupán langyos baráti szeretettel képes viszonozni érzelmeimet.

Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:

Ha szeretsz valakit, aki nem szeret: felejtsd el. Még akkor is, ha az a valaki a férjed, a feleséged vagy az anyád. Bocsáss meg neki, de felejtsd el, szegényt. Tudom, hogy fáj - néha egy életen át -, de menj tovább!

Tudom, hogy nem szeretsz, de úgy teszek,
mintha nem tudnám, és úgy szeretnélek,
mintha szeretnél, és ami hibádzik,
te is előzékenyen titkolod,

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.

Ez volt az én formám, akkor éltem igazán; semmi, ami öröm azóta jött, nem ment olyan igaz mélységekbe, mint az a fájdalom, az a boldog gyalázat, hogy el kell vesznem miatta, és ő nem is törődik velem. Vajon úgy hívják ezt, hogy szerelem?

Mi zavar téged? Mi az, ami szíved cibálja, e kitartót? Mi rángatja ajtód kilincsét? Mi szólít téged az utca felől, de tárt kapudon soha be nem jön? Ó, ez az éppen, akit te zavarsz, akinek szíve kitartását cibálod, akinek ajtaja kilincsét rángatod, akit szólítasz az utca felől, de kitárt kapuján soha be nem mégy.

Szeretlek és tudok közönnyel szólni véled,
Semmim sem árul el, nem tudja senki még:
Szent titkom s szent kinom. Esküdtem: amig élek
Csupán szeretlek én, de semmit nem remélek -
Láthatni arcodat, e boldogság elég.

Fáj, hogy itt van, fáj, hogy nem volt egy pillantása se, amiben legalább reménykedni lehetne, de ebben a tompa, sajgó érzésben van valami jó is. Talán az, hogy szomorkodni lehet rajta.

Ostobaság sajnálni azt, ami sohasem volt.

Első szerelmem idejében,
Mikor láttam, hogy szíved értem
Megszünt dobogni, kérkedém:
Majd lennél egykor még enyém!

Nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni.

Ha most nem kellek, messzi-messzi évek
sejlő sorával mért kecsegtetsz engem -
ha nem szeretsz, mért tartsa hát az élet
melletted annyi évig még szerelmem -
most még tán könnyen elfelejtenélek;
erőt később ki ád, hogy elviseljem
kínzó nem-létedet? Felelj nekem!

Káprázatom voltál csak, s mialatt
szőttelek, el is eresztettelek:
te akartad így, s így lett a neved,
s ami lehettél volna valaha,
így lett lassan mind Semmi és Soha.