Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli.

Pár ezer évvel ezelőtt egy kínai bölcs pillangóval álmodott. Miután felébredt, többé nem tudta eldönteni, ő álmodta-e a pillangót, vagy az álmodja őt.

Olyan valóság volt az, amivel ezelőtt soha nem kellett szembesülnie, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.

Nem lehet semmit sem kitalálni. Ha azt hiszed valamiről, hogy megtörtént, akkor az tényleg úgy is van.

Az álomképeket nem lehet kinyílt szemmel megölelni, s álmodni se lehet mindég; az életnek döcögős útja felráz.

Ha az Élet mesélni tudna, akkor ő lenne a leghazugabb mesemondó. Ugyanis a könyvekben vannak jó mesék és gonosz mesék, de az életben mindez egy jókora összevisszaság. A legjobb pillanatok után minden bejelentés és figyelmeztetés nélkül ránk zuhannak a legdermesztőbb percek, melyek órákká, napokká, végeérhetetlen, időtlen periódusokká nyúlnak.

A rejtélyek a könyvekbe valók, a valóságban iszonyú fárasztóak.

Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rosszfiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik.

Ne várj színes álmokat,
ne reméld, hogy egy perc alatt
valaki mindent helyre tesz;
csak egy álom ez.

A kígyók bőrüket vetik,
mintha
megváltozhatna mindegyik -
de az új bőrön ott a régi minta.

Az álmaid mentettek meg a reménytelenségtől. Nem tehetsz úgy, mintha nem lennének fontosak.

Az álmok a kislányoknak valók, hogy legyen mit egymás fülébe sugdosniuk. A valóságban soha nem teljesülnek.

A valóságban a dolgok gyakran még sokkal abszurdabbak, mint a könyvekben.

Lenni annyi, mint szenvedni. Aki e tudás alól kibújik, a valóság elől való végtelen menekülésben elveszett.

Azt hiszem, nagyon ritka, hogy a szokásos emberi konfliktusok úgy oldódjanak meg, ahogy a tévében szoktak. A valóságban állandóan visszatérnek, egyre kisebb köröket írnak le, míg végül eltűnnek. Illetve talán nem is eltűnnek, hanem fölszáradnak, mint sárfoltok a napon.