De a megbocsátás... Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.

Miközben megbocsátunk valakinek, fokozatosan feldereng előttünk egy mélyebb igazság, amelyet gyűlöletünk addig elfedett előlünk, s amelyet csak akkor láthatunk meg, amikor külön tudjuk választani az illető személyét a tetteitől.

Ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret.

A lélek erejét és nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint ha lemondunk a bosszúról és megbocsátjuk a sértést.

A megbocsátáshoz nem kell hívő embernek lennünk. Csak jó embernek. Ez is sok? Akkor rendes embernek. Aki nem őrizgeti magában az összes rosszat, amit átélt.

A sérelmeket meg kell bocsátani. Nem szabad magadban őrizni őket.

Húzok egy vonalat, és innentől kezdve azt nézem, ki mit csinál ma. Szerintem nincs is lehetőség más mércét használni, mert ha az egyébként valószínűleg jogos sérelmeinket hordozzuk életünk végéig, folyamatosan visszakényszerítjük magunkat a múltunkba, az indulatainkba és a keserűségeinkbe. Ha az ember nem elég intelligens, nem elég felnőtt ahhoz, hogy egy idő után képes legyen a saját múltját és megbántottságait távolságtartóan kezelni, abból az jön ki, ami ma Magyarországon van: feszültség, gyűlölködés, a másik ember semmibevétele.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

Bocsásd meg,
vagy legalább felejtsd el,
hogy s miért gyűlölsz.

Bármit tettél is, és bármit fogsz tenni, hozzám tartozol. Nem tudsz olyat tenni, amivel ezt megváltoztatod.

A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak...

Aki bocsánatot kér, abban új élet sarjad; - aki megbocsát, az új életre szül.

A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt.

Ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.