Mindenkinek szüksége van arra, hogy nyíltan beszélhessen valakivel. Azelőtt ott volt a vallás meg a többi értelmetlenség, most meg mindenkinek szüksége van valakire, akinek mindent őszintén bevallhat, mert különben akármilyen értékes ember, magányossá lesz.

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Kiknek szeretete elől mindenki megfutott, azokra várakozik legodaadóbban Isten - rejtezkedve, mégis közelien, láthatatlanul, mégis csodálatos intimitással.

A gomb csak ingemről szakadt le,
de én, mindenről leszakadtam.
Anya! sorsom bűvös szövője!
Miért hagytál így egymagamban?

Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban; elítélve büntetlenül, eltaszítva szerettelenül - minden embere fizetett kém, aki az ő kenyerét eszi! - Mennyire nem tartozik senkinek a kerek földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se barátsággal. - Neki se adtak ebből semmit.

A szomorú titok az, hogy megtörténhet: párja mellett is halálosan egyedül élhet valaki.

Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla.

Mondhatjátok, hogy nem vagyok.
Vagyok, csak létem láthatatlan:
méllyé vájódtam, mint a völgy,
behorpadtam, akár a katlan.

Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig hűvös szemmel nézik a világot. Én is. Nem mintha a hozzám hasonlóknak nem volnának szorongásaik. Szörnyű szorongások gyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, akár a kő. És nincsenek könnyei.

Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.

Az utcában azt mondták róla, hogy ennek a nőnek nincs szíve, és ami igaz, senkije se volt, aki utánanézett volna a szívének.

Így vagy úgy - egy embernek önmagában semmi esélye sincs.

Rádöbbent, milyen termékenyítő az egyedüllét, amelytől a legtöbben szorongva rettegnek, s hinni vélte: némelyik magányost azért gyötri tébolyulttá a magában-lét, mert rossz a társasága.

A magányos férfiak úgy élnek, akár a farkasok. A házuk éjjeli menedékhely csupán, ahová azért térnek meg éjszakára, hogy lerogyjanak az örökké bevetetlen ágyra és elveszítsék az öntudatukat. Napközben semmi dolguk a szobákban. Sosincs étel a hűtőben, még egy csésze kávéra való friss tej sem, se kényelmes szófa, se lámpaernyőn átszűrődő hangulatvilágítás, se tűzifa. Csak poshadt étel és piszkos zoknik áporodott szaga.

Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs.