Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Ádámok! Évák! Istenek!
Hagyjatok élni.
Hagyjatok...
Egyedül félni.
Egyedül...
élni.

Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.

Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.

Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.

Ha csak a magányt szeretném elkerülni, bármelyik ember megtenné.
Mivel úgy tűnik, éjszaka lehullanak a csillagok, saját magamnak nem hazudhatok.
Csak még egyszer, évszakok, ne tűnjetek tova,
csak még egyszer, hadd játszadozhassunk!
Mindig keresem, hol tűnik fel sziluetted,
amikor átkelek az úton, vagy álmaim közepette,
bár tudom, nem lehetsz egy ilyen helyen.

Nem csupán a földön, hanem az időben is vannak sivatagok.

Ami után kapkodsz, elvész.
Amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
S magadra hagynak a csillagok.

Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!

Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.

Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.

Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.