Ha Isten a szeretet tárgya akart lenni, akkor le kellett volna mondania az ítélkező és igazságosztó szerepéről: egy bíró nem lehet szeretet tárgya, még akkor sem, ha irgalmas.
"Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több, mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi." Ahogy Einstein mondta: "ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk".
Egyeseknek olyan tág és olyan rugalmas képük van Istenről, hogy bárhol keresik, szükségképpen rátalálnak. Olyasmit hallani, hogy "Isten a legnagyobb", vagy "Isten a mi jobbik természetünk", vagy "Isten a világ". Természetesen, mint minden szónak, "Istennek" is olyan jelentést tulajdonítunk, amilyet csak akarunk. Ha azt mondjuk, "Isten az energia", egy szénrakásban is könnyen rábukkanunk Istenre.
Én is így szeretnék
Erdőt köpködni meg madarakat
Meg persze sok-sok embert
És mindegyik életre kelne
Csak leporolná magát
És már menne is élni
Sietni és lökdösődni
Meg kiabálni a boltban hogy már megint
Drágább lett a tej
És savanyú is
Mint a fröccsbe csöppent izzadság.
Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ, mint Isten.
Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent.
Nem egy önző önimádó az isten, aki saját képére alkotta az embert és aztán, anélkül, hogy választási lehetőséget adott volna, elhatározta, hogy megbünteti azokat, akik nem szeretik? Hát nem kegyetlenebb és önhittebb az isten bármely diktátornál?
Istent ismerni, Istenben hinni: ez a lehető legjobb dolog, ami történhet az életedben, mert Ő képes arra, hogy még azt is jóra fordítsa, ami első pillantásra a legrosszabbnak tűnik. Így válhat a kínlódás értékes leckévé, a szenvedés erővé, a hibák sorozata sikerré.
Ha egyszer isteni parancs, hogy "Isten nevét hiába ne vegyed", miért adta Isten az embernek a beszédet?
Egy plébánia attól még mintaszerűen végezheti a dolgát, hogy egy haranggal kevesebb van a temploma tornyában. Nem az a fontos, mekkora lármát tud csapni. Istennek olyan jó füle van, hogy azt is meghallja, ha egy mogyorónyi harangocskával harangoznak neki.
Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.
Isten nem egy automata, hogy az ember felül bedobja az imát, és alul kipotyog a süti.
Még ha valóban szükségünk volna is Istenre ahhoz, hogy erkölcsösek lehessünk, ettől persze Isten létezése semmivel sem lenne valószínűbb, legfeljebb kívánatosabb.
Az ember szerencsétlen, fejlődésre kárhoztatott teremtés, aki a fejlődés során odáig jut, hogy a jó öreg Atyaistent is kémiai képletekkel akarja behelyettesíteni. A végén aztán a jó öreg Atyaisten megmérgesedik, mozdít vagy tizedmilliméternyit a bal kisujja hegyén, és az egész mindenség a levegőbe röpül.
Ha a saját civilizációjától, felhőkarcolóitól, műanyagjaitól, rakétáitól és áltudományától megrészegült ember kijózanodik (márpedig ki fog józanodni), újra felfedezi, hogy minden, de minden dolog közepe az agapé! Az Isten szeretete. És elsiratja majd a gyűlölet és a szeretetlenség századait.