Tettesek és áldozatok vagyunk. Egyszerre. De a visszahatás késleltetett. Akkor jön el, amikor időszerű.

Megismerni bármilyen szenvedélyem teljességét csak akkor tudom, ha átélem nemcsak a tettes, de az áldozatom sorsát is.

A legtöbben úgy élik az életüket, mint a bűnözők: először cselekszenek, és csak utána kezdenek aggódni a következmények miatt.

Senki sem különálló sziget. Minden cselekedeted érint másokat is, ez mégsem jut eszedbe sosem. Úgy viselkedsz, mintha valami Will-szigeten élnél, ahol mindegy, mit teszel, nincsen következménye. Csakhogy a valóságban mégis van.

Ahogy a rozsda, mely magából a vasból származik, semmivé emészti a vasat, úgy szünteti meg önmaga lehetőségeit megfontolatlan cselekedeteivel az ember.

Adnunk kell enni annak, aki önmagáról nem képes gondoskodni, hiszen az Úr maga táplálta vándorló népét a mannával. De csupán az Ígéret földje határáig! A kötelességünk tehát csak addig terjed, míg a másik ember gondoskodni nem képes önmagáról. Azon túl kötelező elvárni tőle az önellátást.

Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

Gonosz szavak után ártatlan rózsákat küldeni szánalmas próbálkozás!

Mennyire kéznél vannak az érvek, hogy helyeseljük, amit amúgy is szeretnénk!

Most kellene máshogy élni, vagy másképp látni,
hogy mit hagyunk így hátra!
Gyermekeink ezen a földön fognak élni majd!
Mielőtt még késő lenne, nézz a szívedbe,
én tudom, hogy mire vágyhatsz!
Gyermeked majd büszkén nézzen rád, neki te vagy a világ!

A múltunk döntései a jelenünk építőkövei.

Nem akarjuk látni és tudomásul venni, hogy mi minden van a "lelki zsákunkban". Pedig a zsákot akkor is visszük, ha nem nézünk bele.

Tudom, mi a helyes, és egyet is értek, mégis a rosszat cselekszem.

Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.