Hagyd magad mögött, amit túléltél, főleg a fájdalmat és a veszteség szomorúságát, amiről azt hitted, örökké a tiéd. A legöregebb fának is ott a magja, mely már a jövőnek él. Milyen kis önző! Minden sejtjében lelkesen készül a jövőjére, nincs ideje siratni a fát.

Múltunk és jövőnk rejtély, a kettő között pedig felejteni próbálunk.

Közel az idő, mikor mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled.

Az ember nem téphet ki mindent a szívéből.

Nem lehet mindenre emlékezni, minden tévedést, fájdalmat, szégyent, bűnt bevallani. De elfelejteni sem lehet őket, csak relativizálni.

Aki elfelejt valamit, az nem emlékszik. Aki próbál elfelejteni valamit, az mindig arra a valamire gondol.

A problémáinknak a múltban a helyük - magunk mögött is kell hát hagynunk őket.

Isten nem emlékezik többé bűneinkre... tedd te is ugyanezt - és lépj tovább az életben!

Az emlékeimet három csoportba lehet osztani: olyanok, amiket el szeretnék felejteni, olyanok, amiket képtelen vagyok elfelejteni, és azok, melyekről el is felejtettem, hogy elfelejtettem, amíg egyszer eszembe nem jutnak.

Szörnyű az emlékezés, de még szörnyűbb, ha nem emlékezel.

Az ember nem rázhatja le magáról csak úgy a múltját. Nem szabadulhat ki csak úgy rögeszméi mindent elnyelő futóhomokjából.

Nem is olyan egyszerű valamit a tudattalanba zárni, és ott pihentetni.

Az embereknek nem volna szabad hátratekinteniük. Az aztán bizonyos, hogy én többé nem teszem.

Az ember tud felejteni. De ami rosszabbá teszi, az megmarad. Valami keserű, sós lerakódás. Fájdalom és rettegés nem tesznek jobbá. Megváltoztatnak. Más lesz az ember. Rosszabb. Mert nem lehet többé egészen az, amire született. A szabadságából veszít valamennyit. Csak annyit, hogy nem lehet egészen ő.

A múltat ereszd el, mert nem történt hiába.
És hidd el nekem, te leszel az, aki ezt megcsinálja.