Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

...mint egy eljövendő öregkor
ezer cetlije, dobozkája,
amit félt felejteni akkor,
azt most leejti, kidobálja,

óriáskagylót hajít ki, nem kell,
kiürült parfőmös üvegcsét,
egyikből halkan szólt a tenger,
másikból halkan szállt a nemlét...

Hősök jönnek-mennek, de a legendák örökké élnek.

Már az is nehéz, hogy fáradságos munkával szert tegyünk a tudásra, de az talán még nehezebb, sőt talán gyakorlatilag lehetetlen, hogy amit egyszer megtudtunk, elfelejtsük.

Amikor beüt valami nagy katasztrófa vagy az életünk veszélyben forog, eszünkbe jutnak bűneink, hogy miként állunk Teremtőnk elé, és hogy vajon megbocsát-e nekünk. Isten azonban felruházott minket a felejtés képességével is, így amikor a tragédiának vége, a megszokott módon folytatjuk az életünket.

Rájöttem, hogy a fájdalom, bármennyire ragaszkodik hozzá az ember, előbb-utóbb alábbhagy, és az egykor oly eleven, annyira imádott személy halvány, elmosódó árnnyá változik.

Hogy is választhatná meg az ember, hogy mit felejt el? Ahhoz gondolni kell rá, hogy úgy dönthessen, elfelejti. Akkor pedig lehetetlen nem emlékezni rá.

A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.

Az a sok szarság, amit az emberek magukkal csinálnak... lehet, hogy mind ugyanazért van, tudod? Hogy legalább egy kicsit elnyomják vele a saját hangjukat. Hogy megöljék az emlékeket anélkül, hogy magukat is megölnék.

Könnyebb dolgunk lenne, ha osztoznánk az emlékeken. Neked és nekem nem kellene akkora nagy terhet cipelnünk.

Nem akarunk felejteni, de az emlékezés sem válhat merő negatívummá.

Átélünk valamit. Alig pár nappal később már kissé módosult formában emlékszünk rá, mintha súgott szavakat értettünk volna félre. Aztán elmeséljük valakinek, és pár helyen ki kell töltenünk a hézagokat a saját fantáziánkkal, hogy legyen értelme a dolognak, különben még bolondnak néznének. Utána el is hisszük ezeket a kis lelki hézagpótlásokat, és legközelebb így adjuk tovább. Csakhogy ez nem igaz, ennélfogva az élő beszédben még jobban eltorzul. Egy évre rá részegen meséljük el a sztorit, úgyhogy még tovább szépítünk rajta - oké, őszintén szólva az ujjunkból szopjuk legalább az egyharmadát. Egy héttel később már józanok vagyunk, csakhogy nem akaródzik bevallanunk, mekkorát hazudtunk, vagyis ragaszkodunk a sztorink átdolgozott és bővített szeszközi változatához, és öt évvel később a mi úgy-éljek, itt-süllyedjek-el-ha, az-édesanyám-sírjára sztorinknak legfeljebb 50%-a igaz. Mindenki megcsinálja. Te is, én is. Akármilyen becsületesek és jó szándékúak vagyunk, folyamatosan félrevezetjük saját magunkat és másokat is, és erre nincs más okunk azon kívül, hogy az agyunkat hatékonyságra, és nem pontosságra tervezték.

Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Attól, hogy nem emlékszel rá, a múlt még létezik. Azok a drága pillanatok még mindig ott vannak valahol.

A felejtés ellen csupán egyetlen módszerrel lehet harcolni: azokra a dolgokra, amelyekre érdemes emlékezni, rá kell írni a nevüket. Ezért van az autóra ráírva, hogy Skoda, az asztalon látható konzervre pedig, hogy Töltött káposzta.