Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi ujra,
jobb volna élni, máskép, megujulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

Annyi minden van, ami könnyen felejthető, hogy végül még azt is elfelejtjük, miért nem tudunk visszaemlékezni. Egyszerűen eltűnik a memóriánkból, akár egy kísértet vagy az álom. Talán legbelül még érzékeljük egy darabját, de többé már nem tudjuk rekonstruálni. És csak a gyűlölet, a harag, a félelem és a szeretet érzései maradnak meg.

Sokszor az ún. őrültség vagy elmezavar lényegében azt jelenti, hogy az ember emlékszik valamire, de fogalma sincs, mire, és nem is tudja, hogy emlékszik.

Ahogyan az emlékezés a felejtés ellen vívott állandó harcz, úgy a felejtés nélkül nem volna lehetséges éldelni a jelen mindennapjait, hiszen a múlt folyamatos és tolakvó jelenléte lehetetlenné tenné az állandóan újraképződő, majd emlékké váló események befogadását. Különös és első hallásra ellentmondásosnak tűnő módon a felejtés tehát az emlékezés feltétele, úgy is mondhatnék, hogy előszobája, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mozdulatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.

Nem jutnak eszembe olyan események, amelyekre szeretnék emlékezni, de folyton fel-felötlenek bennem olyanok, amiket nagyon is próbálok elfelejteni.

A valóságos életben is felejtünk, hagyjuk elillanni a dolgokat, válogatunk köztük, érzelmeinkre hagyatkozunk.

A múltat nem lehet elfelejteni. Csak túl lehet lépni rajta. Hátra lehet hagyni. Hogy az lehess, akinek eleve lenned kéne, nem pedig az, akinek a történtek miatt érzed magad.

A gyerekek hamar felejtenek, a felnőttek lassan.

A dolgok nem múlnak el csak azért, mert azt akarjuk.

Az a baj nálunk, hogy ha meghal valaki, annak többnyire meghal az emléke is. Szépen hangzik, hogy a műveiben él tovább, ám a legenda mögül - valamilyen hülye tapintatból - rendre kifestik az arcvonásait, az ebéd utáni böfögéseit.

Próbálok nem az emlékekre gondolni, és inkább magam elé nézni. A jelen tele van problémákkal, és ha szembeszállok velük, el tudom engedni a múltat. Kapaszkodom a reménybe, hogy bár ezek az értékes emlékek a múlté maradnak, egyszer majd szerzek újakat.

Tudod, mit jelent a halál? Megmondom, mi az. A halál az, amikor az élők elfelejtenek! Hogy milyen volt az illatod, hogy néztél ki, hogy csengett a hangod és a nevetésed! Még ha van is túlvilág, az én halálom az lesz, amikor folytatod az életedet nélkülem, amikor már nem emlékszel a szemem színére vagy arra, milyen hosszú volt a hajam...

Az életünk sodrásában a felejtés a legnagyobb áldás, mert helyet csinál az új mesének, a holnapnak, az új kalandoknak.

Úgy él a múlt, ahogyan akar, éppen csak meghalni nem bír soha.