Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van,
Mögöttem elmarad.

Gyengül az emlékezőtehetségem. Kár. Néha olyan a fejem, mint egy játékpolc, amelyen senki se csinál rendet.

Három dolog van, és csakis három, ami feledtetheti a halandóság fájdalmát és könnyítheti az élet rombolását. Ezek pedig a bor, a nők és a dal.

Előbb lehet elfelejteni, mint megbocsátani valamit.

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén.

Meddig él a vágy
s a vágyban a félnótás remény meddig él
meddig él az emlék
és emlékedben meddig élek én.

Ingajáratok kötik össze a szenvedés meg a felejtés szigetét, sőt egy távolabbit is, a reményét.

Érzem, így most ez jó,
Ami rég volt, mind elmúlt,
és nem kell rá szó
Bőröm fújja a szél
Bizsereg berezeg ezer és ezeregy sejtem
érzi hogy él.

Nekem valójában fogalmam sincs róla, mit jelent az, hogy "megbocsátani". Nem foglalhatja magában a "feledés"-t, az ugyanis fiziológiai folyamat, és nem függ az akarattól. Mindannyiunknak van egy csokorra való emlékünk, amitől boldogan megszabadulnánk, de valahogy épp ezek a legragaszkodóbb természetűek.

Az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.

A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.

A felejtés:
kulcs, amivel a múltadat
lezárod.

Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni" - új életet kezdeni.

Nagyon sokat tanulhatunk a múltból. Könnyen elfelejtjük a leckét, ügyesen eltemetjük a hibákat, úgy érezzük, mintha sosem követtük volna el őket, és így újra meg újra ugyanazokba a tévedésekbe esünk.

Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben.